Csátvák Soma: A szárnyas barlang

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Mikor a királylány boldogan végigslattyogott a palota fényesre suvickolt kövezetén, csak rosszalló tekinteteket kapott. De ő meg sem állt egészen a bársony talapzatra állított trónusig: nagy újságja volt, mai barangolása során különös felfedezést tett. Ám a király és a királyné lelkesedése valahol egészen máshol tanyázott (és a saras lábnyomoktól sem voltak elragadtatva). Hiába mesélte nekik leányuk, mint talált rá a tópart sziklái közt egy barlang cseppkövekkel alul-felül tűzdelt, agyaras szájára; gőgösen próbáltak úgy tenni, mintha nem is ismernék tulajdon gyermeküket.
Egyvalaki figyelt csak fel a királylányra, mikor az orrfacsaró bűzt, a fülledt hőt és a mindent beborító nyálkát ecsetelte: a sárkánytanban járatos sárkász. Az ő szavát pedig már a király sem ereszthette el korona nyomta fülei mellett: a leány leírása alapján a tudós sárkász ugyanis sárkánybarlangot sejtett. Maga sietett megvigasztalni a királylányt, aki saját magára emlékeztette: hiába a gyanús barlang, még neki se nagyon hitték el, hogy a sárkász szakmának van igazságalapja.
Kettejükért kellett hát bizonyítania!
A bátor király egy megbízható főurát bízta meg a sárkánykutató csapat vezetésével, aki pedig az egyik hűbérurát küldte maga helyett. Még ez az úr is igen rangos volt, panaszolta is, hogy a barlangban aligha közlekedhet majd hintóval. Nagy szájával próbálta ellensúlyozni reszketeg jellemét végig az odaúton. Szolgái nem különben voltak berezelve, nem úgy a sárkász! Igaz, eddigi pályafutása során csak nyomokkal találkozott, de remélte, ezúttal megtalálja tudománya tárgyát is, azaz a sárkányt.
Sokáig caplattak egy ragacsos, végeérhetetlen járatban, mire egy nehéz szagú, fülledt csarnokba értek. A barlang eddig tökéletesen lakatlannak bizonyult (esetleg katlannak, mert bizony nagyon meleg volt odabent). A homlokát törölgető hűberúr gúnyos-elégedetten figyelte a szorgosan jegyzetelő sárkászt: a tudós ezidáig leletekkel nem, csupán tudással gyarapodott, amit önmagában nem tartott nagyra az uraság.
Azért megnéztem volna őt, ha egy eleven sárkánnyal akad össze az elkényelmesedett anyámasszony katonája!
A hűbérúr és kísérete lassan megindult vissza a kőhöz képest feltűnően puha talajon. Megkönnyebbült, gyorsuló léptekkel készültek haza a sárkánytalan sárkánylesésből, mikor a sárkász egyszerre megmerevedett.
– Mozognak – rebegte és már kapta is elő a jegyzeteit. – A falak mozognak!
– Nevetséges – így a felfuvalkodott uraság. – A fáklyák lobogását látod, tudóskám.
– Idefelé jobban csillogott a járat, uram – próbálkozott a sárkász észérvekkel. – Nyálkásabb volt… és most mintha a huzat is erősebben fújna.
– Ha eltévedtél, mondd azt – legyintett az uraság, aki nem szokta meg, hogy egy alacsony rangú magyaráz neki.
Ő inkább ezt szerette: – Majd én előre megyek! – így az egyik behízelgő szolgája.
Ekkor hirtelen megindult a barlang, de nem ám úgy, mint azt várná az ember – ez szinte köhögött és böfögött, nyögött és locsogott, remegett és mocorgott.
– Nem tévedtünk el! – kiáltotta a megvilágosodott sárkász, miközben a rázkódó talajjal mit sem törődve megpördült.
Az igazságot sejtő hűbérúr nevetni próbált, de leginkább brekegésre hasonlított a rekedt hang, amit kierőlködött magából.
– Idebent nincs sárkány, de ez nem is barlang! – ujjongott tovább az elragadtatott sárkász. – Ez a sárkány torka, az előbbi csarnok pedig a gyomra lehetett!
Világra szóló felfedezés ide vagy oda, a következő pillanatban már rohantak, ahogy a lábuk bírta; úgy szeleltek, hogy még a fáklyáik is ellobbantak. Leghátul a hűberúr botladozott, de nem maradhatott le túlságosan, mert ekkor minden eddiginél nagyobb légmozgás támadt: a gigászi sárkány talán csak aprót köhentett, esetleg visszafogottan böffentett, viszont a torkában loholó emberparányokat dörrenő tűzorkán ragadta el.
Pörkölődött, füstölgő hátsófertállyal repültek ki a sárkánnyá lett barlang eltátott száján, de szerencsére sem az esés, sem a tűz nem tett bennük kárt, mivel egyenest a közeli tóba pottyantak. Ahogy prüszkölve kidugták fejüket a hűsítő vízből, szemtanúi lehettek, mint mozdul meg, és kezdi lerázni magáról a földet, s a belekapaszkodó erdőt a hegy méretű sárkány. Kitáruló szárnyainak suhogása tajtékzó hullámokat vetett, s megtépázta a környék fáit. Aki látta, attól félt, hogy talán nem is a sárkány emelkedik föl, hanem magát a Földet tolja lejjebb és lejjebb.
Ám most még a lenyűgözött sárkász sem merült bele a hihetetlen látványba (különben is elázott a jegyzetfüzete). A következő pillanatban már a többiekkel együtt úszott, minél távolabb a tengereket megszégyenítő hullámoktól. Meg sem álltak a túlpartig, ugyanis a szörny mellett legfeljebb ivótálnak beillő tavacska nem tűnt alkalmas búvóhelynek – hiszen mi lesz, ha az ébredező bestia esetleg úgy dönt: ideje szomjat… akarom mondani: égő gyomrot oltani?!
A csapat kikecmeregett a vízből, s még kora délután épségben hazaérkezett, noha az ég koromsötét volt, mivel a sárkány komótos röptében kitakarta a napot. Szerencsére nem érdekelték holmi hangyának is apró emberparányok, talán nem is látta őket. Ami azt illeti, ők sem találkoztak többet a roppant lénnyel.
Hogy megváltozott minden ezután a királyságban, ami a sárkászt illeti! Nem volt többé gúnyolódás és ugratás. Egészen máshogy tekintettek rá, elhalmozták csillogó dicséretekkel és mézes-mázos ajándékokkal (vagy fordítva?!). Kérlelték, maradjon velük – mintha tudna bármit is tenni, ha visszatérne a hegynyi bestia… Hiszen ő tudós volt, nem páncélos lovag; ő csodálta, nem pedig űzte a sárkányokat. Ám a sárkász mégis maradt, ugyanis a királylányban szorgalmas tanítványra lelt. Idővel a sárkánytan legnagyobb tudoraivá, messze földön elismert sárkászokká lettek.
Én is őértük szalajtanék, ha sárkánynyomba lépnék!

2016

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.