Mészár Éva: Manócska az óriások földjén

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy aprócska manó, akit Ernőnek hívtak. Ernő gyönyörű vidéken lakott, s a tarkabarka virágokkal díszített dimbes-dombos táj látványára mindig elérzékenyült. Sehol máshol nem érezte otthon magát. Azonban az óriások hatalmas hódításba kezdtek világszerte, s azt is elhatározták, hogy a manók káprázatos földjét is megszerzik maguknak. Az óriások királya, akit Alfrédnak hívtak igen zsémbes egy óriás volt. Soha semmi nem volt jó neki. Alattvalói egyszerűen nem tudtak a kedvére tenni. Sem a szabók, sem a szakácsok, sem az udvari bolondok. Alfréd egyetlen örömét a hódításban lelte. Minél több területet foglalt el, s minél több alattvalót tudhatott a magáénak, annál közelebb került a boldogsághoz. Azonban valami parányi dolog mindig hiányzott a felhőtlen öröméből.

Ezen események hatására a kicsi Ernő elhatározta, hogy meglátogatja ezt a hírhedt zsémbes királyt. Ő bizony nem félt Alfrédtól, hiszen egyetlen cél lebegett szeme előtt: megmenteni hazáját. Útra is kerekedett, éjt nappallá téve ment mendegélt, s végül a hetedik napon meg is érkezett az óriások földjére. Minden és mindenki hatalmas volt errefelé. Ő pedig olyannyira pinduri, hogy az óriások észre sem vették. Ez előnyt jelentett számára, hiszen észrevétel nélkül tudott belopakodni Alfréd király tróntermébe.

A teremben óriási festmények díszelegtek, melyek mind a királyt ábrázoltak. Úgy ám – gondolta magában a kis manó –, szóval ez a király nem csupán zsémbes, de még hiú is. Ezt könnyen felhasználhatom ellene – elmélkedett Ernő. S akkor a picurka manónak hirtelen óriási ötlete támadt. Hiszen ők nemhiába a manók népe! A manók ősidők óta gyógynövényekkel foglalkoznak. Odahaza van is néhány száz évnél is idősebb manó, aki az orvostudomány minden csínnyát-bínnyát kitanulta. Annyi a dolga, hogy készíttet egy mágikus kenőcsöt, amely fiatalabbnak és feszesebbnek mutatja a király arcbőrét, és meg is kapja, amit szeretne.

Ezeken gondolkodva a kis manó felmászott az előtte álló jókora asztalra, s elkurjantotta magát:

– Óriások népe, jó napot! Én Ernő vagyok, a manó, s azért jöttem, hogy a királlyal beszéljek.

– Lám, lám, micsoda aprócska teremtményhez van szerencsénk? – kérdezte Alfréd király. – Hiszen te a fél fogamra sem lennél elég. Ugyan mit keres egy magadfajta errefelé?

– Azért jöttem, hogy felajánljak valamit, s garantáljam népem szabadságát – válaszolta hetykén s parányi félelem nélkül a manó.

– S ugyan mi volna az? – kérdezte a király.

– Egy kenőcs.

– Kenőcs? – bömbölte az óriás. – Jobban jártál volna, ha el sem indulsz.

Azonban a kis manónak ez sem szegte kedvét. Bátran elmondta, hogy a mágikus kenőcsnek mennyi jó tulajdonsága lenne, s hogy milyen sok jót tenne a király bőrével.

– Rendben van. Ha valóban bizonyosságot nyer a mágikus kenőcs haszna, beleegyezek a kérésedbe – felelte a király.

S minden úgy történt, ahogy Ernő azt megjósolta. A kenőcs annál is jobban működött, mint ahogyan azt gondolni merte. Ki mondta, hogy egy kis manónak nem sikerülhet az, ami a nagyobbaknak igen? Egyetlen dolgot kell megjegyeznünk: „Többet ésszel, mint erővel!”

 

2017   Ököritófülpös

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.