Péter Zoltán: Barátnők

Udvari életkép

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren, melynek megemelkedett a vízszintje, túl, de az Üveghegyeken, melyek jó részét elhordták a törpe bányamunkások, még innen élt két királyné, akiket jól ismert a mindenki, hiszen írók-költők, mesemondók, zeneszerzők, festők tucatjai vitték hírüket ország-világ szerte. Ez a két királyné két szomszédos királyságban élt nagy pompában, kényelemben, sőt, mondhatni békében, hiszen fiatal koruk nehézségeit leendő férjük, egy-egy jóképű és gazdag királyfi elrendezte, s most boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Igen ám, de mindkét királyné hiányolt valamit az életéből, amit szeretett párjuk nem adhatott meg nekik: egy olyan társat, akivel megoszthatták mindennapjaik apró-cseprő ügyeit, érdekességeit, bosszúságait, egyszóval az udvari pletykát. Hiszen hogy traktálhatták volna elfoglalt férjurukat a szobalány félrelépésével, vagy az új inas fertelmes szájszagával, hogy egyebekről már ne is beszéljek.
Mivel a környező királyságok többsége ellenséges ország volt, a Fehér királyság, és a Virág birodalom szükségszerűen szövetségesekké váltak, majd amikor mindkét királyságban megszületett az első uralkodói csemete: a Fehér királyfi és a Virág királylány, barátságukat azzal pecsételték meg, hogy eljegyezték egymással a két gyermeket. Ettől kezdve a két királyné gyakran időzött egymás társaságában, hol az egyik, hol a másik palotában töltöttek heteket együtt gyermekeik és szolgáik társaságában. Sokszor késő éjszakába nyúlóan beszélgettek, mert Csipkerózsika, amióta hosszú álmából felébredt, álmatlanságban szenvedett, s erre eddig még egyik tudós doktor sem talált gyógymódot.
Egy cudarul hideg téli éjszakán ekképpen folyt a társalgás:
– No, és mondd csak drágám, hogy érzi magát a kis Hapci, nem fázott meg nagyon? Esküszöm, gyermekkorom óta nem volt ilyen hideg, mint most. Már többször beszéltem az udvari varázslóval, hogy tegyen már valamit, de mindig csak hímez meg hámoz, hogy nem lenne bölcs dolog beleavatkozni a természet rendjébe. Esküszöm, még kirúgatom Tüsivel, ha egyszer végre hazajön a vadászatból.
– Ne legyél vele túl szigorú, szívem, csak a dolgát végzi. Hapcinak például kevert egy enyhítő főzetet, amivel gőzölni kellene, de az kis mohó megitta az egészet, mert mézédes volt, úgyhogy tüsszög tovább. Akármennyire szeretem azt a vakarékot, nem csináltatok neki többet – mondta Hófehérke fejcsóválva.
– Miért? – kérdezte enyhe gyanakvással Csipkerózsika.
– El sem merem mondani mit kért cserébe az a pimasz varázsló! – halkította le a hangját Hófehérke. De azért csak megsúgta felséges barátnőjének, aki összecsapta kezeit, és felkiáltott: – Ezért a bitóra kerül az arcátlan gazember!
– Jaj, el ne mondd Siminek, még én iszom meg a levét, mint amikor az a szerencsétlen Réz lovag megdicsérte a domborulataimat.
¬– Én úgy tudom, nem csak megdicsérte, drágám – mondta helytelenítően Csipkerózsika.
– De mégsem kellett volna elevenen megnyúzatnia szegényt. Én meg egy álló hónapig szobafogságban voltam – panaszkodott Hófehérke.
– Még szerencse, hogy a kandalló mellett egy tikos lejáró nyílik, ami átvezet az egyik vendégszobába.
– Mert te olyan jó vagy, hogy elintézted az udvari építőmesterrel, kedvesem!
Csipkerózsika elpirult, és arra gondolt, hogy intézte el őt az építőmester. De nem szólt semmit, csak somolygott. Hófehérke közben arról kezdte el faggatni, hogy mikorra várják a következő trónörököst. Erre már mérgesen kifakadt a szép királyné: – Amikorra ti, édesem! Soha napjára. Ha ezek ketten elmennek hadakozni, vagy vadászni, várhatjuk a sorunkat. Bezzeg sokat nem adnék, ha a fogadósnék elmesélnék, hogy uraink kikkel bújnak ágyba miután ledöftek egy vadkant, vagy medvét, mert gyanítom, hogy nem egy szobában lábtól fekszenek szegény angyalkáim!
– Sose gondoltam volna, hogy kár volt elűzni az összes boszorkányt az országainkból. most jó hasznát vennénk a bűverejüknek! Csak ne félnék annyira a gonosz átkaiktól, bizisten, kerítenék egyet. A Fekete királyság tele van munkanélküli banyákkal – dühöngött Hófehérke.
De nemcsak ezért volt mérges. Órák óta készült aludni, de barátnője semmi jelét nem mutatta annak, hogy szemernyit is elálmosodott volna. Ha ez így megy tovább, már megint egy szemhunyásnyit sem fog aludni, akkor pedig nyűgös lesz, márpedig ha nyűgös, képes valami felelőtlen dolgot cselekedni, mint legutóbb Kukával.
– Azt hiszem holnap haladéktalanul értesítem Tudort, hogy találjon ki valamit az álmatlanságod kezelésére! – ásított egy nagyot.
– Annak nagyon örülnék, drágám, hidd el majd’ beleőrülök az állandó ébrenlétbe. Az ember mindig töri a fejét, töpreng valamin, aztán csinál egy ostobaságot.
– Arra gondolsz, amikor véletlenül megdöglesztetted a férjed táltoslovát? – kérdezte félálomban Hófehérke.
Csipkerózsika kínosan feszengett. Ő csak jót akart: kikupálni azt a kehes gebét. Hisz saját parfümjében fürösztötte, s olyan istenesen megabrakoltatta borban főtt zabbal, hogy az udvari koldusnak még a nyála is csurgott utána.
– Nem gondoltam, hogy tényleg csak tüzes parazsat szabad ennie. Azt gondoltam: állatkínzás. Tudod, milyen humánus vagyok. – védekezett erőtlenül.
– Csakhogy az emberségest jelenet, nem „állatságost”. Legyél inkább animalis.– szuszogta kissé gúnyosan Hófehérke.
– Könnyű neked! Tudsz aludni! – zsörtölődött Csipkerózsika.
– Ha itt lenne Tüsi, te is tudnál, de addig is, üzenek Tudornak, hogy kerítsen egy rrrr…
Ha Hófehérke el nem aludt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

2017 Siklós