Tompa Beatrix Erzsébet: A lótolvaj

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Történt egyszer réges-régen, túl az üveghegyen, hogy egy hűvös, kora reggel lovasok törték meg a csendet, az amúgy félelemtől házába visszahúzódott faluban. Egy évszázadokkal ezelőtt megjövendölt fiatal fiút kerestek. Egy fiút és egy gyűrűt, amely majd véget vet annak, amiről nem volt szabad beszélni. Én viszont most megsúgom nektek, hogy zöld, apró szörnyekről volt szó, akik mindent megettek, ami csak az útjukba került, legyen szó bármiről. Azt is elárulom, hogy ezeket az erdei boszorka teremtette, mikor magányos szomorúságában szórakozásból varázsolgatott. Eleinte undorral tekintett rájuk, ám mikor látta, hogy mennyi kárt okoznak a faluban és annak környékén, élvezni kezdte bajkeverésüket. Bár nem akart rosszat a falunak, de természeténél fogva gonosz volt, és irigyelte az emberek boldogságát.
Szóval a katonák azon a reggelen berontottak a házakba, törtek-zúztak mindent, aki ellenkezett, azt tömlöcbe zárták. Keresték volna tovább azt a fiút, ha valaki el nem lopta volna egyikük lovát. Miközben a lótolvaj sikeresen ellovagolt, az egyik katona látott a kezén egy zöld köves gyűrűt. Amikor rápillantott az ékszerre, érzett valamit, valami varázslatosat, valamit, amit szóval el sem lehet mondani, olyan volt mintha megbabonázta volna.
A fiút minden erejükkel keresni kezdték, és a katona leírása alapján még akkor éjjel elfogták. Azon nyomban irányt vettek vele a királyi palota felé, hogy behajtsák rajta bűnének következményeit.
Az út az erdőn át vezetett, ami ködös volt, és aggasztóan csendes, nem csicseregtek a madarak sem. Nem véletlenül. Hirtelen a semmiből kerültek oda, kicsik voltak, nyálkásak, zöldek, sok karommal és foggal.
Ekkor az egyik katona hirtelen eloldozta a fiút:
– Eloldozol? Hát miféle katona vagy te? – kérdezte gúnyosan a fiú
– Menekülj! Fuss, amíg van mivel! – szigorúan óvva intette a katona.
Ám a fiú vakmerő volt és bátor, nem félt a lényektől. Elrántotta az egyik katona kardját, majd elszántan nekik ment. Nehéz dolga volt, mert mivel nyálkásak voltak, lecsúszott róluk a kard, és ha ez mind nem lett volna elég, túlságosan zöldek voltak ahhoz, hogy könnyen észre lehessen őket venni.
– Ne fiú! A vesztedbe rohansz! – kiáltották, és próbálták megállítani, de mindhiába.
Ekkor valami hihetetlen dolog történt. A gyűrű egy csoda folytán ragyogni kezdett, hatalmas zöld fényesség terítette be az egész erdőt. A nyálkás, csúf kis lényeket pedig a gyűrű magába szippantotta. Ekkor a távolból millió pillangó kapott szárnyra a szélben, jelezve a boszorka halálát.
A fiú sokáig csodálva nézte a gyűrűjét, ami már nem olyan volt, mint amilyen régen. A zöld köves gyűrűjéből csak rozsdás, fekete köves, régi vacak lett. Nagyon sajnálta, hisz ez volt az utolsó, amit édesapjától kapott, mielőtt az meghalt volna.
A gyűrűt elvették tőle a katonák, ugyanis féltek attól, ha véletlenül eltörne, ismét elszabadulna a pokol. A király meg akarta hálálni a királyság felszabadítását, de a fiú csak azt a lovat szerette volna, amelyikkel sikeresen ellovagolt. Így ez után a megmentőt arannyal, ezüsttel, egy hasonló gyűrűvel és persze a lóval hazaeresztették.
A napok múlásával újra csicseregni kezdtek a madarak, és a ködfátyol sem rémisztette az arra járókat. Az erdő szebb színben pompázott, mint valaha. Mindenhol virág nyílt, mert a természet, megannyi év után végre fellélegezhetett. Már nem kellett tovább cipelnie azokat a borzalmas, csúf kis lényeket, hanem ezerszínű pillangók leltek otthonra a megkönnyebbült faluban és környékén. Ettől kezdve nem fájt az emberek feje a lények miatt, nyugodtan élhettek félelem nélkül. Aki kételkedik a mese igazában, az keresse meg a színes pillangókat!

2016

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.