Páj Ágnes: Sivatagi kaland

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Afrika sivatagjai fölött – nem tudni hol – egy repülőgép repült el az égen. Hirtelen füstölni kezdett, de szerencsére nem zuhant le, viszont valami kiesett onnan. Lyukacsos, vastag fadoboz, akkora amekkorában nem fért volna el egy kifejlett állat sem. Ezt az egészet látta egy kisfiú, aki azonnal odasietett, ahova érkezni látta a fadobozt.
Egy szegény víziló bébi anyukája után sírt. A fadoboz széttört, csak a ketrece maradt ép. Sehogy sem tudott kiszabadulni. Elhagyatottnak érezte magát, ráadásul éhes és szomjas volt. Nagyon szomjas. Hamarosan meglátta, hogy valaki közeledik felé. Ijedten próbált hátrálni, de a ketrec nem engedte. Félt, nem tudta mit kezdjen az emberrel, aki felé közeledett, ugyanis ahonnan ő jött, ott nem bántak vele valami kedvesen. Kisvártatva odaért hozzá az embergyerek, akit a víziló nem tudott mire vélni. Ez a kisfiú nagyon más volt, mint azok, akikkel eddig valamilyen módon találkozott. Lebarnult bőrével, ragyogó barna boci szemeivel, nagyon rövid, szintén barna hajával és félénk kíváncsiságával nyugalmat sugárzott.
− Szia!− köszönt a kisfiú – én Munsif vagyok. Apukám után kaptam a nevem, azt jelenti: tisztességes. Apukám nagyon becsületes ember volt. A nagyszüleimmel élek, anyukámmal, öt fivéremmel és kettő húgommal együtt. Igazából egy húgom és kettő fivérem van, de anyukám testvérének a családja is abban a házban lakik ahol mi. És képzeld… − mesélte a kisfiú tovább a történetét, és be sem állt a szája, amíg ki nem száradt a torka. Akkor így szólt:
− Biztosan te is szomjas vagy, nem? Elmegyek, hozok neked is vizet. Várj itt!
Lement a Nap, a kisfiú sehol. Elmúlt az éjszaka, nem járt a víziló bébinél senki. Már másodszor ment le a Nap, de a kisfiúnak nyoma sem volt. Éjszaka lett, eleredt az eső. A kis víziló jobban érezte magát egy csöppnyivel, viszont hiányzott neki Munsif. Harmadnap örömmel látta, hogy a kis barátja felé tart. Valamit húzott maga után, nehéz lehetett, mert lassan jött. Fél óra múlva odaért.
− Hoztam neked vizet, ahogy ígértem. Sőt, sikerült gyümölcsöt is szereznem. Tessék, edd meg! – A kis víziló örömmel csámcsogta el a gyümölcsöt, boldogan itta meg a vizet. Aztán hirtelen megijedt. A víz kiborult, ő a ketrec hátuljába próbált menekülni. Munsif egy vasrudat vett elő.
– Ne félj! Nem akarlak bántani, kiszabadítalak!
Munsif nagy nehezen kiszabadította a vízilovat.
– Gyere, elviszlek a Nílus folyóhoz. Biztos, hogy oda vitt volna a repülőgép, igaz? Csak át kell mennünk a Líbiai-sivatagon. Legalábbis így hívják ezt a helyet. Tudod, én még csak hat éves vagyok. Az iskolába idén mehetek először, de most még nincs tanítás. Gyere, kövess!
Napokig bolyongtak a sivatagban Munsif és a kis víziló. Egy nap azonban eleredt az eső. Kitartóan ömlött az égből a víz. Elkezdtek kinyílni a virágok, amelyek csak az égi vízre vártak. A kaktuszok jó sok nedvességet szívtak magukba és végre nem úgy néztek ki, mint egy aszott öregasszony. Egy-két fa akadt az útjuk során, amelyek csak az esőre vártak és leveleik nőttek. Nyolc áldott napig esett az eső, − ez ritka csoda ám ezen a vidéken− a kopár síkság most „zöldbe’’ borult. Hamarosan elértek egy oázishoz. Munsif furcsállta, hogy nagyon üres és kihalt. Elvégre egy oázisért élnek-halnak az emberek. Gyorsan ettek datolyát, szereztek fügét az útra, a vizes vödröt megtöltötték és indultak is tovább, nehogy belesétáljanak egy esetleges csapdába. Még vagy egy hétig mutatta az utat kis hősünk a víziló bébinek, amikor elérték a Nílust.
− Itt el kell válnunk egymástól − mondta a fiú szomorúan − Nézd az nem a mamád ott? – kérdezte, miközben egy vízilócsorda felé mutatott – Érted jönnek!
A kis víziló bébi boldogan indult fajtársai felé és szomorúan vette észre, amikor visszanézett, hogy Munsif visszafele fut. Szíve szerint utána ment volna, de a csorda körbevette és nem engedték, hogy még egyszer elvesszen.
A mi kis Munsifunk szomorúan ballagott visszafelé, mert el kellett hagynia barátját.
Hazafele a kis hősünk találkozott a nagybátyjával, aki csodálkozott azon, hogy mit keres unokaöccse ilyen távol a házuktól. Munsif mesélni kezdett a hetekig tartó kis kalandjáról az újdonsült barátjáról, a nyolc napi csodáról és mindenről, ami vele történt.
Így mentek egymás mellett, mesélték a saját történetüket, egymás szavába vágva, boldogan a szeretett otthonuk felé.

2016