Tóth Lauretta Eszter: A rejtett világ

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Valamikor réges-régen volt egy titokzatos világ, kevesen tudtak a létezéséről. Azt beszélték, valaha tündérek lakták, és ha megtalálod, a birodalmuk átjáróját kívánhatsz bármit. Akkoriban sokan indultak a titokzatos világ keresésére, de sokan nem tértek vissza, a visszatérők pedig nem találtak semmit. Lassan kezdett feledésbe merülni. Az emberek kezdték elveszteni a hitüket a varázslatos birodalom iránt.
Az emberek világában élt egy kislány, akinek minden gondolata-e körül a világ körül járt. Volt egy csodálatos könyve, ami erről a helyről szólt. A kedvenc fejezete egy kis tündér életét mesélte el. Mindig arra vágyott, hogy eljusson Tündérországba, hiszen ott boldogság venné körül és nem szenvedne tovább, mint az árvaházban. Hamarosan betölti az hatodik életévét, de senki sem akarta örökbe fogadni. Ez nagyon bántotta Dorottit és emiatt ebbe a titokzatos mesevilágba vágyott, egy hely volt csak ahol biztonságban érezte magát ez pedig a padlás volt. Azon a bizonyos napon is ott játszott, amikor egy lágy dallam csendült fel a szobában. A kislány kíváncsian indult a hang forrásának keresésére, amit hamar meg is talált. Egy lepel alól csendült a muzsika, óvatosan lehúzta és egy gyönyörű tükör tárult a szemei elé, ami nem illett az árvaház zord falai közé. A kislány szemei elkerekedtek, hiszen a tükörben azt látta, ami eddig csak a képzeletében élt. A hegedülő tündérke, amikor megpillantotta a kislányt menekülni próbált, de a gyermek csilingelő hangja megállította.
– Kérlek tündérke, ne hagyj egyedül! – Dorotti szemeiben könnyek gyűltek. A mesebeli lény meghatódva nézett rá és újra játszani kezdett.
Egész nap hegedült és játszott vele, és amikor leszállt az éj elbúcsúztak egymástól. Ez mindennap így folytatódott tovább, viszont az egyik nap hiába várta a kis tündért. Napok teltek el így, aztán egy reggel a kislány ágyánál ott ült egy másik tündér, szerencsére Dorotti szobatársai nem voltak ott.
– Te ki vagy? Tudsz valamit Szofiról? – csak úgy záporoztak belőle a kérdések, a ismeretlen vendég búsan hajtotta le a fejét.
– Lili vagyok, Szofi pedig nagy bajban van és Te tudsz csak neki segíteni! Egy gonosz tündér uralja Tündérországot és csak egy tiszta szívű gyermek tud segíteni. Mi úgy hisszük te vagy az.
Dorotti elképedve hallgatta, miket mond a kis lény. Sose gondolta volna, hogy ilyen nagy feladat áll előtte.
Ezután kieszelték a szökési tervet. Dorottiék a szökés pillanatát estére tervezték, még délután sikerült a kislánynak ellopni a gondnok kulcsait így sikeresen kitudnak jutni. Amikor mindent összepakoltak és elkészültek, elindultak az éjszakába. Halkan lépdelt lefelé a kislány a lépcsőn, Lili eközben a vállán üldögélt, amikor leértek a lépcsőn meghallották a gondnok csoszogást, gyorsan megbújtak a lépcső alatt. A pufók férfi morgolódva ment el a lépcső mellett mindenhol a kulcsait kereste. Mindketten megkönnyebbülten sóhajtottak, miután a jellegzetes lépteket már nem hallották. Dorotti halkan nyitotta ki az ajtót és a sikeres kijutás után belevetették magukat az erdőben. A kislányt megrémítették a nyirkos és sötét fák, félt lelépni az ösvényről. Lili eközben elkezdte nyugtatni egy történettel. A kislány kedvenc meséjét kezdte el mondani a könyvéből. Ami egy tündérről szól, akinek az édesapja egy tündér és az anyukája egy egyszerű hercegnő volt. A tündérke annyira beleélte magát, a mesélésbe, hogy nem vette észre, hogy elérkeztek a tisztásra. Csak arra figyelt fel, hogy a kis barátja a tavacskát nézi. Erre Lili felreppent és odavezette Dorottit a tóhoz.
– Ez az átjáró a mi világunka Dorotti, csak az juthat át, aki hisz a mások számára elképzelhetetlen dolgokban. Légy bátor, most elfogunk merülni benne!
Dorotti csak hallgatott, a tó teljesen ámulatba ejtette, de még mielőtt elmerült volna kívánt valamit.
Ahogy egyre inkább merültek lejjebb a vízben, úgy érezte magát Dorotti egyre könnyebbnek és szabadabbnak. Amikor kinyitotta a szemét, hogy lássa a tavi világot, egy teljesen más hely tárult a szemei elé. Egy kis kerti patak mellett feküdt, ahogy felült észrevett egy csodálatos palotát. Lili is ott volt, gyorsan intett, hogy kövesse. Dorotti futva követte a tündérlányt. Végül elértek a palota bejáratához és óvatosan kinyitotta az ajtót. Egy trónterem tárult eléjük ahol három trónszék volt elhelyezve. A kislány megszeppenve vette észre, hogy az egyiken ott ül egy félelmetes alak. Érezte, hogy bátornak kell lennie. Az ismeretlen elé járult, aki döbbenten nézte az apró gyermeket. Dorotti ahogy körülnézett tündérek rajzolódtak ki előtte, akik szemeiben félelem csillant.

Kása Fanni-A-rejtett-világ_ Szatmári Szonja

Szatmári Szonja (17 éves ) illusztrációja Gratulálunk, a rajzod bekerült a könyvbe!

– Te lennél az a tündér, aki miatt bajban van Szofi? – a hangja dühös volt, de a tündér csak gúnyosan felnevetett.
– Igen, én lennék az. Ha kis barátodat szeretnéd rossz helyen vagy, sose fogom elengedni, ahogy a többi tündért se. Nincs semmi esélyed ellenem nem is értem, mért téged hoztak ide.
A kislány arcán egy hatalmas mosoly jelent meg emlékezett arra, amit egyszer Szofi mondott neki, hogy minden mese igaz.
Ha pedig így volt az a tündér herceg állt előtte, akinek megkeményedett a szíve, mert elvesztette szerelmét és gyermekét. A kis tündér apja, akiről a mese szólt. Odament trónushoz és szívből rámosolygott a hercegre.
– Ha a mesékben minden igaz, akkor a kívánságomnak is teljesülnie kellett. Remélem te vagy az, akiről a kívánság szól.
Ekkor különös ezüst fény vett körül mindenkit olyan volt, mint egy varázslat.
A szívtelen tündér csodálkozva nézte a változásokat, hirtelen a fény megszűnt és megjelent egy gyönyörű lány, amikor a tündérherceg meglátta a lányt a nem létezőnek hitt szíve újra megdobbant. Odarohant elveszettnek hitt kedveséhez, eközben a teremben minden világos és vidám lett. Dorotti csak egy valamit nem értett, hogy hol lehet a kis tündér, akiről annyit olvasott. Annyira elmerült az apróság a gondolataiban, hogy észre se vette Szofit és Lilit, akik rácsücsültek a vállaira. Végül Szofi megköszörülte a torkát, mire a gyermek odakapta a fejét, amikor meglátta kisbarátját öröm járta át a lelkét, úgy érezte hazatért. Váratlanul a gyönyörű lány otthagyva a tündérherceget, sírva ölelte át Dorottit. A kislány elképedve nézte a könnyező lányt.
– Tudtam, hogy egyszer hazatalálsz. Az én egyetlen kislányom, végre újra együtt lehetünk.
A herceg ezt hallva felkapta a kislányát és szorosan magához ölelte szerelmével együtt.
Dorotti álma teljesült és megtalálta a családját. Ráadásul a kedvenc meséje is róla szólt, megmutatta, hogy soha se lehet tudni, mért keményedik meg valakinek a szíve. Nem szabad senkit sem elítélni elsőnek, mert lehet, valójában arany szíve van. Ez a mese is bizonyítja, hogy a szeretetnél nincsen nagyobb erő, és ha erősen hiszünk és teszünk is érte, akkor minden kívánságunk valóra válhat. Dorotti kívánsága is valóra vált, hogy a herceg újra boldog legyen családjával és Tündérországban minden legyen újra békés. Ha nem így történt volna az én mesém is tovább tartott volna.

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.