Szűcs Lilla Diána: La Bete du Gévuadan

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Francia hon közepén, egy Gévuadan nevű tartomány melletti erdőben egy titokzatos és rettegett lény lakott. Az egész környéket félelemmel mérgezte meg, hiszen még a nevét sem merték kiejteni, csak egyféleképpen nevezték: La Bete, vagyis a Bestia. Amikor a Nap a nyugati horizont felé közeledett, az emberek a földekről lóhalálában siettek a városba, a zsanérok hatalmas csattanással záródtak be, az asszonyok porontyaikat átölelve húzódtak házaik legeldugottabb zugaiba. Ilyenkor jóformán minden lélek eltűnt az utcáról, csak néhány elvetemült, részeg vagy mindkettő jellemzővel bíró személy botorkált a sötét macskaköveken. Az egész város egyszerre rezzen össze, mikor éles, vibráló vonyítás vág a levegőbe. Minden reszket, ami él. Mert tudja: Közeledik és vérre szomjazik…
Az erdő fái sötéten és göcsörtösen magasodtak fölé, a rothadó avar nedvesen tapadt csupasz talpához. Az telihold fénye ezüst árként terítette be a város határán húzódó dombokat. Csodálatos este volt, az égen csak itt-ott takarta el néhány felhőfoszlány a pislákoló csillagokat. A lány az erdő szélén állva fürdőzött a hűvös fényben, alabástrom szín bőrét alig takarta szakadt ruhája. Mégis, elégedett volt. A hideg szellő ellenére nem fázott, a Hold ragyogó arca melegséggel töltötte el a testét és emberfelettien erőssé tette. Csodálatos érzés volt, ahogy az ezüstös fény áramlott a tagjaiban, mintha az is a vére része lett volna. És talán az is volt. A bőre bizsergése jelezte a változás kezdetét. Aya, mert ez volt a lány neve, már megszokta a különös érzést, amivel ez a folyamat járt. Ahogy átrendeződnek a csontjai és izmai, ahogy kiélesednek az érzékei. Ilyenkor mindig felderengtek neki a múlt emlékei és vibráló düh és bosszúvágy lett úrrá rajta, ami egy éles vonyítás képében robbant ki belőle. Tudta, ma éjjel is el fognak jönni, hogy megpróbálják megölni, de csak örült neki. Legalább nem neki kell mennie hozzájuk. Csak várnia kellett türelemmel, hogy megtalálják. Ha szimata nem csalt, márpedig az sosem csalt, nem járhattak messze. Halkan egy sziklás rész felé vette az irányt, de még a közelébe sem ért, egy puskás férfi ugrott elé. Nem lepte meg a dolog, könnyedén megállt tőle pár méterre és leszegett fejjel figyelte az embert, aki belőle csupán egy nagyobb borjúnyi, vörhenyes, rubin színben izzó szemű farkast láthatott. A férfi merő undorral bámult rá, s mikor Aya közelebb lépett, az remegő kézzel ráfogta a puskát. Nem ez volt az első alkalom, hogy fegyver csövébe kellett néznie, de mindezek ellenére még mindig élők sorában tudhatta magát: Meg volt a maga technikája, hogy hogyan úszhatja meg. Hirtelen két lábra állt, amitől a férfinél is magasabb lett, ettől az ijedtében elejtette a puskát és hátrálni kezdett. Aya mélyen a szemébe fúrta tekintetét és agyarait kivillantva rámorgott. Annak elméje megnyílt, mint egy könyv, így a lány könnyen az emlékeibe lapozhatott. Lángok fénye derengett fel előtte, egy templom, egy puska dörrenése, hangos hörgés és egy mázsás test puffanása a macskakövön. Az apja holtteste volt az. Sokszor látott már ilyen képeket, de soha nem látta a gyilkos puska tulajdonosát. De ez az éjjel, ez a férfi más volt. Ő emlékezett az arcra, mi több, a névre. Argent. A lányban fellobban a gyűlölet lángja, mikor megpillantotta az emlékben a magas, daliás férfit. Hosszú szárú, fényes csizmája és puskája volt, ezüst lőszer csillant az övén. Barna haja a vállát verdeste, szögletes arcával és jég-kék szemeivel jóképűnek is lehetett nevezni, de Ayának felállt a szőr a hátán ettől a pillantástól. A vadász öltözékét vér csúfította, szemeiben őrült vérszomj csillant és újratöltötte a puskáját, hogy újra elsüthesse, mikor egy fekete szőrtömeg vetette rá magát. A lány az édesanyját ismerte fel benne, kéken izzó tekintetét elhomályosította a végtelen gyász és az abból fakadó gyűlölet. Hófehér agyar villant és a vadász többet nem állt fel. Édesanyja pár pillanatig még zihálva állt a férfi teste felett, majd arrébb botorkált és Aya apjának teste mellett összerogyott. A lány csak most látta, az oldalából egy dárda törött vége áll ki. Szinte kitépte magát az emlékekből, annyira felkavarták őt. Ahogy elszakította a tekintetét a férfiétól, az ájultan esett össze. Aya mély levegőt véve újból négy lábra ereszkedett és átszökellve a test felett folytatta útját a sziklához, ahonnan az egész erdőt beláthatta. A több ember magasságú kiálló kőre felülve felnézett az égre és lehunyt szemmel szívta magába az erdő hangjait. Pillái megrebbentek, mikor mögötte egy dühös hang szólt.
– Megölted őt… – az ifjú hangja leginkább a szél selymére emlékeztette. Lassan felállt és megfordult. Nem volt még vadász, aki beszélt volna hozzá. Higgadt pillantást vetett a fegyveresre, aki égő tekintettel meredt rá. Ezt a szempárt már látta valahol. Jeges felismerés futott végig rajta: Ez annak a vadásznak a szeme, aki megölte az apját. De azzal a férfivel anyukája végzett és ez az ember fiatalabb volt, alig húsz éves. Barna helyett arany fürtjei voltak, de az arca az őrült vadász kiköpött mása volt. A fia – villant benne a felismerés, amitől felébredt a kíváncsisága. Egy hosszú szökelléssel átugrott a vadász feje felett és puhán annak háta mögött landolt, hogy aztán szembenézhessen vele. Szikár testalkata arra utalt, hogy gyors, akár egy macska, de Ayánál nem lehetett gyorsabb. A lány egy ugrással elé került és mélyen a kék szemekbe nézett, amik kitágultak a meglepetéstől. És olyat látott a fiú fejében, ami alapjaiban rengette meg az elveit. Egy marcangolt sebekkel borított fiatal nő, mellette egy hozzá hasonlóan szőke fiúcska és egy zokogó férfi, aki a következő pillanatban puskával a kezében kicsörtet a templomból. A ruháját a szeretett nő vére festette vörösre. Aya apjának véres állati pofája, ahogy a fiúcskára vicsorog. A lány levegője bennakadt, az apukája szemében égő kegyetlenség láttán. Kilépve a fiú emlékeiből megtántorodva hátrálni kezdett. Az emlékek nyerssége és rideg igazsága teljesen letaglózták. Nem volt képes elhinni, hogy az ő mindig kedves apja képes volt megölni egy ártatlan nőt és egy gyermek életére törni. És az a fiúcska azóta már felnőtt és most ott állt előtte, nyílpuskával a kezében. Aya a sokk alatt elvesztette a kontrollt a teste felett, képtelen volt fenntartani a változást. Érezte ahogy a csontjai roppanva visszaalakulnak és a bundája visszahúzódik. A szikla tövébe húzódva, reszketve pillantott fel a fiatal férfire.
A vadász letaglózva figyelte ahogy a vérengző szörnyeteg botladozva hátrál, majd végül egy remegő leány néz fel rá. Hófehér bőre világított a holdfényben, haja hasonlított a Bestia vörhenyes bundájára, szemei is hasonlóan a zsarátnokra emlékeztették a férfit, de ebben a szempárban semmi állati nem volt. Csupán merő gyász. James Argent életében nem gondolta volna, hogy egy szörnyeteg ilyen gyönyörű lehet legbelül. Legnagyobb megdöbbenésére a lány arcán ezüst könnycsepp csordult végig.
– Kérlek… – nyöszörögte az, elcsukló hangon. – Én nem akarom őket megölni. Ha gyenge az elméjük belepusztulnak, de te… – nézett Jimre kitágult szemekkel.
– Jól van. – hallotta a saját hangját a vadász. Maga is meglepődött a szavaiban csengő gyengédségen. Letérdelt a reszkető leányhoz és a fegyverét félredobva, a köpenyét annak meztelen bőrére terítette. A védelmező ösztöne rögtön feltámadt, ha a lányra nézett. Lehet, hogy a falusiak az ördög hóhérának hívták, mégis olyan elveszett volt a karjaiban, és olyan őszinte félelemmel nézett a férfira, hogy az tudta, nem okozna ő fájdalmat senkinek, ha nem lenne rá jó oka.
Mikor a lány a fejében járt, ő is látta annak emlékeit. Tudta, hogy miért tette azokat, amiket tett. Az igazságot akarta, akárcsak Jim. És a férfi rádöbbent, nem mindig az a szörnyeteg, akire a nevet ragasztják.

2016