Bóni Fruzsina: A boszorkány macskája

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Réges rég, egy távoli országban, ahol az erdőkön, sziklás hegységeken, és kis falvakon kívül nagyon semmi sem volt, állt az egyik hegy ormán egy romos, elhagyatott vár. Pontosabban csak elhagyatottnak vélt, ugyanis azok közül, akik még tudtak a vár létezéséről, senki sem sejtette volna, hogy beköltözött a vár toronyszobájába egy fiatal boszorkány.
Ennek a boszorkánynak volt egy éjfekete macskája, akit Rudolfnak hívtak. Rudolf még fiatalnak számított macskaéveit tekintve, és ehhez mérten nagy álmodozó volt. Arról ábrándozott, hogy egy nap nagy hegedűművész lesz. Bár furcsa elképelésnek tűnt, mégis be kell vallani, hogy a macskának volt tehetsége az említett hangszerhez, főleg, hogy mikor senki sem figyelt rá, buzgón gyakorolt egy eldugott zugban. Épp csak lehetősége nem volt megmutatni tudományát a nagy közönségnek.
Egy nap a boszorkánynak el kellett mennie a boszorkányok éves gyűlésére, így meghagyta Rudolfnak, hogy az vigyázzon a várra, és ne mászkáljon el semerre, míg ő távol van. A macska szót is fogadott volna, ha nem tudja meg az egerektől, hogy az erdőn túli faluban táncmulatságot rendeznek, amin bárki zenélhet, aki akar. Rudolf egyet sem tétovázott, fogta hegedűjét, vonóját, hátára kötötte őket egy vékony kötéllel, és uzsgyi, rohant le a faluba. Mire odaért, már összegyűlve találta a falu népét a főtéren. Ámde táncnak, zenének nyoma sem volt. A zenészek, akik ott ültek a főtér szélén, alig tudtak kellemes dallamokat kicsalni hangszereikből, és ha néha sikerült is, nem voltak képesek együtt eljátszani egyetlen dalt sem. Így persze az emberek sem tudtak mire táncolni. Rudolfnak hirtelen remek ötlete támadt. Gyorsan beugrott az egyik zenészhez közel álló, terítővel takart asztal alá, hogy meg ne lássák, és ott kezdett el hegedűjének húrjaiból szebbnél szebb dallamokat kicsalni. Gyors, dallamos zenét játszott, minek hallatára a zenészeknek sikerült összehangoltan követniük a dallamot. A zenekar játékától fellelkesült a nép, és megkezdődött a tánc. Ilyen víg és hosszú mulatság még soha nem volt azelőtt a faluban, és mikor este fele véget ért, az emberek keresni kezdték azt, aki elsőnek kezdett hegedülni, hogy köszönetet mondjanak neki. Meg is találták Rudolfot az asztal alatt, akinek mancsai közt ott volt a hegedű. Akik látták, mind elképedtek. Egyesek megrémültek, míg mások el akarták kapni, de Rudolf ezt nem várta meg. Ismét felkötötte hangszerét a hátára és rohant, ahogy csak lábai bírták, vissza, a várba.
Éjfél körül, amikor a boszorkány hazaért, alvó macskáját a párnáján találta. Gyengéden végigsimította az állat hátát, hogy felébressze. Rudolf kérdőn gazdájára nézett. A boszorkány pedig összekulcsolta kezeit és szigorúan megkérdezte: „Hogy lehet az, hogy a falu visszhangzik egy hegedülő, fekete macska hírétől?” Rudolf összerezzent és hátán felállt a szőr. Megijedt, hogy a boszorkány összeszidja, mert nem maradt otthon, és mert rengeteg ember szeme láttára tett olyat, amit egy macskától még sose látott senki. Meglepetésére azonban a boszorkány elmosolyodott és harsány kacagásban tört ki. Úgy nevetett, hogy majd elesett. „Te komisz! Ki látott még olyat, hogy egy macska hegedül? Méghozzá az asztal alatt?!” Ám többet nem tudott mondani, mert a véget nem érő nevetés beléfojtotta a szót. Rudolf csendesen megkérdezte: „Akkor nem haragszol?” A boszorkány leült egy székre, kifújta magát, és így szólt: „Haragudni? Dehogy, ez az évszázad vicce… de mondd csak, megérte?” Rudolf gondolkodott egy darabig, majd azt mondta: „Az embereknek tetszett.” A boszorkány mosolyogva bólintott: ”Akkor megérte.” Aztán Rudolf ismét megszólalt: „De tudod, most már nem szeretnék hegedűművész lenni. Azt hiszem, elkapott a lámpaláz”

2017 Budapest