Ivácson Judit: Hogyan illik viselkedni?

Létezett egy Golden nevezetű városka közel az Egyenlítőhöz. Itt lakott egy Edward névre hallgató kisfiú, akiről azt kell tudnunk, hogy nem szerette az állatokat. Ha látott egy kóbor kutyát vagy macskát, azonnal fogott egy követ, és dobta is utánuk.
Egy nap az iskolából hazafele menve észrevett egy szürke kiscicát. Közelebb merészkedett a cicához, és csak finom mozdulattal – hogy a cica meg ne lássa – nyúlt le a földre kőért. Ezt a cica észrevette, és elszaladt. Edward azonban nem hagyta ennyiben a dolgot, és utána iramodott. A cicát követve egy elhanyagolt, szemeteskukákkal teli sikátorba érkezett. Itt már visszavett a gyorsaságából, és csak lassan lépegetett előbbre. Hirtelen egy különös zajt hallott az egyik kukából. Bizony megijedt, de azért a lelke mélyén tépte, marcangolta a kíváncsiság, hogy ki vagy mi lehet ott. Később ismét hallotta a hangot: a kukából egy ijesztő kacagás áradt ki. Edward közelebb merészkedett, majd a szemetes fölé hajolva elkezdett kopogtatni. Nagy csend lett, a kacaj megszűnt. A fiú kissé meglepődve lépegetett hátrafele. A szemetes teteje ekkor elkezdett lassan felnyílni. A kacagás újból elkezdődött. Ez a hang a fiúhoz szólt:
– Köszöntelek, gyermekem! Gyere közelebb!
A bátor Edward közelebb ment, és belenézett a szemetesbe. Egy szegény, öreg nénike üldögélt ott, aki épp azt a szürke kiscicát simogatta, amelyiket Edward üldözte.
– Az én nevem Smara, ez egy indián név. És téged hogy hívnak, fiam?
– E–Edward! – mondta remegő hangon a fiú.
– Láttam, hogy nem kedveled az állatokat. Azért küldtem hozzád a cicámat, Bobot, hogy idecsaljon téged hozzám. Minden egyes mozdulatodat láttam: amikor zavartad a madarakat, amikor elvetted a kóbor kutyák ételét. Én az állatok védelmezője vagyok. Most életed egy fontos pontjához értél: állattá foglak változtatni azért, hogy megtanuld a leckédet! Amíg meg nem bánod tetteidet, addig elvarázsolt maradsz!
– Jól van, nénike! – hangzott a gyors válasz. – Én már tizenegy éves vagyok, én már nem hiszek a varázslatban! – ezzel fogta magát, és elindult hazafelé.
Másnap, mikor felébredt, bement a fürdőszobába, hogy megmosakodjon. Ahogy arcához ért, hogy megvakarja fülét, érezte, mintha szakálla lenne. Hiszen ő még csak tizenegy éves! Amikor a tükörbe nézett, megrémült:
– Uramisten, hát én kutya lettem! Egy németjuhász! Ez így nagyon nem jó!
Bezárta a szoba ajtaját, és felmászott az ágyára.
– Hogy lehet ez? Tudtommal én ember vagyok. Biztosan az a Smara nevezetű nénike áll emögött! – fontolgatta.
A ruhái nem voltak jók, mivel kutya testtel rendelkezett. Mancsával és fogaival próbálta jelenlegi méretére alakítani ruháit. Hosszas idő után valahogy felötözött. Próbált két lábon járni, de csak rövid ideig bírta. Hozzá kellett szokjon, hogy négy lábon járjon. Kiment a házból, és a járdán szaladva sietett a nénikéhez.
– Nézd anya! Egy kutyus, ami ruhában van! – kiáltotta egy kisfiú édesanyjának.
– Hagyd már! Ki tudja, milyen bolhás lehet! – mondta az anya.
Edward ezek hallatára elkeseredett. Útközben megéhezett, és meglátott egy virsli árust. Odalopakodott mellé, majd egy gyors mozdulattal ellopott egy darab virslit.
– Állj meg te, kóbor kutya! – kiáltotta az árus, és követ dobott Edward után.
Edwardot bizony elkapta a kő, s egy nagyon szúrós, egyben csípős fájdalmat érzett. Ekkor jött rá a fiú, hogy milyen az állatok élete, és hogy milyen érzés, amikor az emberek így bánnak velük. Közben elérkezett a sikátor felé, ahol Smara nénike lakott.
– Látom, fiam, visszatértél szép németjuhászként – szólt a halk fogadtatás.
– Igen, itt vagyok, mert azt szeretném, hogy változtasson vissza!
– Ohó! Az nem ilyen egyszerű! Előbb bocsánatot kell kérned minden olyan állattól, akiket megsértettél. Tiszta szívedből.
– Jó, bocsánatot kérnék én – mondta könnyes szemekkel –, csakhogy én már nem tudom, hogy hol lehetnek – mondta nagyon elkeseredetten Edward.
– Szerencsédre idehívtam őket! – jelentette be a nénike mosolyogva.
Ekkor az állatok előbújtak rejtekhelyükről.
– Bocsánatot kérek tőletek! Sajnálok mindent! Szia sziámi cica, bocsánat, hogy megtéptem a bajszodat! Köszöntelek titeket is, galambok! Ne haragudjatok reám, hogy dobáltalak titeket! – s ezt így folytatta minden egyes állattal.
Minden egyes megbánt tett után kezdett visszaváltozni. Először a lábai és utoljára az arca. Szíve megtelt boldogsággal, s megfogadta, hogy többé sosem lesz rossz senkivel.

2017 Sáromberke (Románia)