Thot Martina: A századik szép

Egy árva bokor egyik ágán egy kis csíkos lény ücsörgött, és a sötét eget kémlelve merengett a hajnali balszerencséjén. Épp a harmatot rendezgette akkor, amikor valami csípős vízpermet érte, a föld sisteregni kezdett, ő maga pedig halk pukkanással eltűnt, nehogy baja essen. De mégis esett!
Most pedig nem tudott aludni, ezért gondolta, egy tisztességes csíkos lény segít a beporzásban. Megragadta pici kosarát és elindult a Hold felé. Mivel még újoncnak számított az ilyen tettek végrehajtásában, bizonytalanul döcögött a levegőben, míg kosarát kinyitotta, majd szórni kezdte vöröslő porát.
Másnap kora reggel a harmattalan, hézagos fűcsomók között egypár hangya bóklászott köhögve a váruk körül, ösvényt vágva a bágyadt bábvivőknek. Egy tücsök nyúzott arccal vánszorgott hazafelé és nem sokkal odébb, egy korhadó karóba akadt gyümölcshálón egy zöld imádkozósáska bámult mereven előre. Talán a többieket nézte. Néhány virág a Nappal ébredezett, néhány pedig még elidőzött édes bimbóálmában. Egyedül egy hernyó tűnt vidámnak, aki egy virág levelét csócsálta jóízűen.
– Szállj le rólam! – ellenkezett az étek.
– Az elég soká lesz – csámcsogta szórakozottan a hernyó.
– Szinte hihetetlen, hogy egy magadfajta mohó, modortalan teremtésből olyan kecses, bájos lepke válik egyszer! – jegyezte meg nyersen szirmai alól kilesve egy másik virág.
– Ti sem vagytok valami finomak – motyogta a hernyó, és megbántottan odébbállt. Szegény leendő pillangó okkal volt megilletődve: a virágok mindeddig nyugodt, kedves, áldozatkész növényként viselkedtek és soha nem szóltak rossz szót. Mindez természetük hasznos velejárója volt, mostanáig.
A nap előrehaladtával a hetyke szirmosok egyre gorombábbá váltak.
– Nőj arrébb! Nem férnek el a gyökereim tőled – ripakodott rá társára Viri.
– Ugyan! Miért, te hány tőről fakadsz? – csipkelődött a másik.
– Fakadok?! Az égbe török – hencegett Viri.
Bár a százszorszépek érezték, valami nincs teljesen rendben, sorra hajtották végre gaztetteiket, persze százszorszép-módra. És meg kell említeni, egymás ellen. Ez viszont összetartotta őket a virágzás szent harcmezején. A tegnap még oly békés ágyás zöldellő csatatérré alakult, mely csak szürkületkor halkult el. Ilyenkor a csíkos kis lény vöröslő pora szitálva hullott alá.
Hajnalra a hangyák az utolsó szemig elköltöztek, a tücsök nem ment hazafelé, sehol nem volt a hernyó, csupán az imádkozósáska bámult változatlanul a semmibe. A legtöbb virág élénken szépelgett.
– Igazán szomorú a sziromkoszorúd – vigyorgott szomszédjára Viri. – A rojtjaival…
Társa nem méltatta sokra a véleményt.
– A tépett az új egész – mondta, aztán gőgösen elfordult. Virit érzékenyen érintette ez, noha hasonlóképpen viselkedett. Dacosan elhatározta, hogy ő dús sziromkoszorúval fogja kivívni tekintélyét. De hiába erőlködött, nem lett ékesebb. Viszont két előtte elsétáló kósza bodobács beszélgetése felderítette pollenjeit.
– …mindent megoldana, mindent – bizonygatta az, amelyik a szemét dörgölte. – Ha itt lenne…
– Biztos áldozatául esett a spricninek – sóhajtott az, amelyik sántított.
– Szegény virágtündér! – zokogtak fel kórusban.
Virinek remek ötlete támadt. Este, mikor mindenki bezárkózott az éjjeli tűzszünethez, ő a felhős ég alatt virrasztott, hátha ragyogóbb lesz a Hold fényétől, esetleg megjelenik előtte az a titokzatos virágtündér. Azonban csak egy fekete pontot vélt látni a levegőben, és érezte, ahogy könnyű porréteg tapad rá.
Pirkadatkor az imádkozósáska egyre több kiégett, keserűen fel–felkacagó, egymást földbe tipró, hervadozó virágot látott. Az ágyás kimondottan rosszul festett. Zöld barátunknak muszáj volt kimozdulnia az oltalmazó gyümölcsháló alól. Lassan rakosgatva végtagjait elért Virihez. A kisvirág egykedvűen lógatta leveleit, miközben a szél mókásan fújdogálta megritkult szirmait. Fáradtan bólintott mikor észrevette a felé haladó sáskát.
– Én láttalak Téged! Te végig minket figyeltél, és te… – akadt el a szava – te végig nem csináltál semmit!
A sáska fürkésző szemekkel nézte a virágot.
– Találd meg a belső csönded, és ne zajongj, ha zaj van! – tanácsolta, és a többieken is végignézett. Immár elült a csatazaj, alig néhányan füstölögtek magukban. Hajdani kellemes virágillatukat hamar elfedte a méreg utóbűze.
Alkonyattájt a csíkos kis lény ismét útra kelt, de szárnyai mintha berozsdásodtak volna, ráadásul alig kapott levegőt a szálló portól. Kedvtelen volt, így hát leszállt a földre gondosan tönkretett virágaihoz. Jaj, pedig mennyire várta, hogy kinyíljanak, óvta, babusgatta őket, de mindhiába! A Nagy Gyomirtó megjelent, és langyos nedve megtette hatását, alattomosan pusztította az ébredező-viruló növényeket. Ó, és mivé lett általa a virágtündér!
– Egy dongó – vélte Viri. – Ő volt az a fekete pont az égen.
A gondolataiba merülő csíkos kis lény tényleg dongónak nézett ki. Egy szomorú, igazán elkeseredett rovarnak, aki a kiszáradt százszorszépeket és összetöppedt fűcsomókat kerülgetve alig hallotta meg Viri suttogását.
– Hahó! – integetett erőtlenül a virág.
– Ki az? – kérdezte megilletődve a dongó. Hiszen nem láthatja őt senki, a virágok számára láthatatlan, csupán.. Hirtelen megfeledkezett jelenlegi dongóságáról. Aztán észrevette Virit.
– Miben segíthetek? – fordult felé bátortalanul.
– Légy szíves, hívd ide a virágtündért!
– Nem lehet, mert nem létezik.
A dongó kissé megremegett.
– Akkor mi létezik? – vált izgatottá Viri.
– Minden amit látsz, és semmi amit nem – felelte a dongó, azzal mérgesen pukkant egyet és eltűnt. A virág elképedve nézte hűlt helyét, majd csalódottan összezárta fehér szirmait, és várta a virágtársaival való találkozást a Végtelen Réten.
Eközben az imádkozósáska türelmesen kapaszkodott a dongó bokrának egyik ágán. Nemsokára a dongó is megjelent, megkönnyebbülten kifújta magát, majd üdvözölte kedves ismerősét. Rövid társalgásba fogtak.
– Miért szórtad azt rájuk? – érdeklődött a sáska.
– Mert enyhíti a sebek fájdalmát – magyarázta a dongó. – A szer, amit ránk fújtak, szörnyen marja a növényeket.
– Veled mi fog történni? Dongó maradsz örökre?
– Nem, elmúlik a permet hatása. Előbb-utóbb megint az egykori virágtündérré változom.
A sáska megmoccant, indulni készült.
– Hányan voltak a virágok?
– Kilencvenkilencen.
A zöld rovar visszarepült gyümölcshálójához. A Hold vékony sarlója halványan megvilágította a lepusztult ágyást. Száraz levelek, elhajló szárak, lehullott virágszirmok: ez a kép tárult a rovar elé. Százszorszépek, akik nem lehettek jók, mert már tündöklésük előtt kiirtották gyökereiket, kioltották belőlük a fényt.
A sáska mégis fűzött némi reményt a növények feltámadásához. Az nem lehet, hogy hiába imádkozott volna értük! Lepillantott a háló alá, és megállapította, a természet valóban csodálatos hely. A csenevész karó tövében egy szunnyadó kis virág tűnt fel, aki még mit sem tud arról, hogy itt valaha virágháború dúlt.
– A századik szép – derült fel az imádkozósáska, és hálásan tekintett a Holdra.

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.