Tolvaly Rebeka Angyalka: Hogyan írtam történelmet

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Minden évben egy új oldalra nyitunk életünk könyvében, kitérve egy új, reménnyel teli fejezetre. A születésnap fontos esemény minden ember életében. Kiváltképpen, ha az illető egy gyerek. Léggömbök, torta, vendégek, mégis a nap fénypontja az, mikor megbízva a gyertya halovány kis lángjában, megosszuk vele legnagyobb vágyunkat. Habár sosem teljesül, mégis egyaránt izgatottság és reménység is jelenik meg tekintetünkben az apró láng elfújásakor.
Az idén azonban más volt, mert ebben az évben minden megváltozott. Ki gondolta volna, hogy amire a legkevesebb esély van, az fog teljesülni? Mindenki meglepetésére elárulom most már, hogy egy időgépet kívántam születésnapi tortám mellett ácsorogva. A születésnapom megünneplése után éppen aludni készültem, mikor a szobám közepén egy pislantás alatt ott termett egy időgép. Torkomban megakadt a szó is, annyira meglepő volt számomra ez a masina. Álmomban sem gondoltam volna arra, hogy ténylegesen valóra válik ez a kérés. Miután a kisebb sokkból magamhoz tértem, gyorsan átöltöztem. Hiszen nem illene pizsomában végigutazni egy egész időzónát. Izgatottan vártam, hogy melyik lesz az első állomás.
Visszautaztam a múltba. Nagyon furcsa érzés volt, mintha meg is fiatalodtam volna. Pedig így is elég fiatal vagyok. Nem értettem, hogy hova is kerültem, mivel igen különös volt a környezet arrafele. Szembesétáltam egy ismerős alakkal, mintha láttam volna már valahol a tablóját. Alaposan szemügyre vettem a bácsit, de még mindig nem ugrott be, hogy kivel is állok szemben. Ezután bemutatkozott. A neve Kolumbusz Kristóf volt. Ahogy kimondta ezt a nevet, azonnal felkiáltottam: „Dehát akkor ez Amerika! Ez nem lehet igaz!” A bácsi úgy megnézett, mintha szellemet látott volna. Nem tudtam eldönteni, hogy az öltözékem miatt, vagy amiatt, amit mondtam. Valószínű nem talált szimpatikusnak, így inkább elutaztam máshova a csodamasinámmal.
A második utazás után egy káprázatos helyre érkeztem. A fű puha volt, mint a frissen fércelt selyempaplan. A fák gyümölcse pedig olyan édes, mint a frissen begyűjtött nektár. Nagyon tetszett ez a hely. Találkoztam ott két testvérrel. Nevük Hunor és Magor volt. A mai napig nem értem, hogy miért tűntek annyira ismerősnek. Elmesélték, hogy egész nap árkon-bokron át egy gyönyörű, gyémántszemű csodaszarvast üldöztek, de nyoma veszett. Azt tanácsoltam nekik, hogy költözzenek arra a varázslatos helyre, ha már úgy is odatévedtek. Búcsút vettem tőlük, aztán tovább indultam ezen a fantasztikus kiránduláson.
Viszont a következő leszálló nem volt olyan kellemes, mint az előző. Hatalmas, fülsüketítő zaj, kardcsillanások, lódobogás mindenütt, borzalmas volt ez az egész. Még az ég is sötétebb volt, mintha az is küzdeni próbálna. Életemet menekítve próbáltam elmenekülni egy árokba. Ott találkoztam egy elbújt katonával, akitől megkérdeztem, hogy milyen évet írunk. A válasza hallatán siettem az időgépemhez, hogy minél hamarabb elmeneküljek onnan. Azért siettem el abból az időzónából, mivel 1914 volt, a Világháború ideje. Nagyon nem tetszett nekem ez a múlt, mivel eléggé megrémített. A kedvem is elment az időutazástól, így inkább a jövőbe utaztam egy kicsit, de csupán jövő hét keddig.
Csak én lehetek ilyen, akit ennyire elkerül a szerencse, mivel pont a történelem óra közepére csöppentem. Egy pillanatra lefagytam, mikor megláttam a történelemkönyvünket. Én fedeztem fel Amerikát, én voltam a vezér a honfoglaláskor, és állítólag katona voltam az első Világháborúban.
Senki sem szólt nekem, hogy megváltozik a jövő, ha beleavatkozok a múltba. Az ijedtségtől visszautaztam a születésnapomhoz, és inkább egy kiskutyát kívántam az időgép helyett. Azóta megtanultam, hogy minden úgy tökéletes, ahogy most van!

2017 Sáromberke (Románia)