Darvas Teréz-Katalin: Az aranycsináló szarvas

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Egyszer volt, hol nem volt, a Hargita lábánál egy kis falucska. Ennek a falucskának a legvégén volt, egy szalmatetős házikó. A kis házikóban lakott egy szegény asszony, három fiával.
Ezek a legények nagyon szorgalmasak voltak. Nem tétlenkedtek a ház körül, hanem mindig azon töprengtek, hogyan tudnák megszerezni a mindennapi kenyeret, édesanyjuk helyet. De akármennyit dolgoztak, akármennyit gyűjtögettek, az mindig elfogyott és újra szegénységben tengették napjaikat. Megunták a keserű szegénységet, ezért hát mindhárman elhatározták, hogy elmennek a nagyvilágba, és hátha hozzájuk szegődik a szerencse. Abban reménykedtek, csak kijuthatnak a nyomorúságból. Mindhárman átölelték síró édesanyjukat, és elbúcsúztak tőle. Megígérték, hogy hamarosan visszatérnek, bármi is történjen a nagyvilágban. Anyjuk a lelkükre kötötte, hogy egymást sose hagyják el, és ha jót nem tudnak tenni, rosszat soha senkinek se tegyenek.
A fiúk szívükbe vésték az édesanyjuk jó tanácsait és elindultak a nagyvilágba. Útjuk egy sűrű fenyőerdőn vezetett át. Ahogy beljebb és beljebb haladtak az erdőben, egy vékony hangocskára lettek figyelmesek. Először azt gondolták, hogy valamelyikük csak fáradtságában beszél ilyen vékony hangon, de egyre többször ismétlődött ez a hangocska. Megálltak és így meg is bizonyosodtak, hogy egy szarvas volt, beszorulva a sziklák közé. A fiúk közelebb mentek és látták, hogy a különös hangot adó állat csak az ők segítségükkel szabadulhat ki a sziklakövek fogságából. Mindhárman teljes erejükkel, a sziklakő elmozdításába fogtak. Egy pillanat múlva, a szarvas már szabad volt, de nem szalad el, hanem egy darabot letört a csillogó agancsából és a legényeknek adta. Mielőtt eltűnt volna, csak ennyit mondott:
– Az én agancsom e darabja, legyen a ti segítségetekre!
Eközben már esteledni kezdett. A legkisebb fiú az agancsdarabot a szalmakalapja alá rejtette és indultak tovább. Ekkor egy gyér fényű házikóhoz értek. Bekopogtak. Egy anyóka nyitott ajtót, aki valójában egy gonosz, huncut boszorkány volt.
– Mit kerestek ti, három szép szál legények? – kérdezte tőlük mézes-mázosan.
– Bizonyára elfáradtatok, kerüljetek beljebb, itt pihenőre találhattok!
A bátor legények, azon nyomban elmondták, hogy ők dolgozni szeretnének, és nem pihenni, hanem akkor tovább mennek. A boszorka azonnal kalapácsot adott a kezükbe és kőtörésre fogadta fel őket.
– Három hét kőtörés, három láda aranyat ér! , mondta és azzal bezárta a legényeket a kőbarlangba.
A fiúk szorgalmasan törték a követ, de három nap után már nagyon éhesek és szomjasak lettek. A gonosz boszorka, se ételt, se vizet nem adott az egyre gyengülő legényeknek. Rájöttek, hogy őket foglyul ejtette a gonosz boszorka és csak dolgoztatja fizetség nélkül. Ki szerettek volna szabadulni, de nem találtak semmilyen kijáratot. Ekkor a legkisebb fiú bánatába sírni kezdett és a szalmakalapjába fogta ki a könnyeit. Így az a bizonyos agancsdarab földre esett. Abban a percben a sok kő, amelyet már napok óta törtek arannyá változott és a barlang kapuja tágra nyit Ott állt a régebben kiszabadított szarvas. A legények a tarisznyájukat megrakták aranykövekkel és szarvas hátára ültek.
A szarvas akárcsak, mintha kergették volna, olyan gyorsan vágtatott vissza a Hargita hegye felé, a szép fenyőerdőkön át a pici szalmatetős házikó felé. A legények amint földet értek, tarisznyáikat édesanyjuk elé rakták és boldogan átölelték egymást. A szarvas pedig örökre eltűnt.

2017 Csíkszentsimon (Románia)