Szűcs Bianka: A furcsa állat

Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer három kis szalamandra az Aggteleki Nemzeti Park területén, nagy boldogságban, két testvérével, apukájával és anyukájával, akiknek már ősei is évtizedekre visszanyúlva ezen a területen éltek. A három kis szalamandra, akiket a szülők Foltosnak, Pöttyösnek és Pocakosnak neveztek, egész nap játszottak, szaladgáltak és jóízűeket kacagtak. Legszívesebben a park területén lévő zegzugokat barangolták be nap, mint nap, kerülve a látogatók rájuk szegeződő, bámészkodó tekintetét.
Pocakos, aki nagyon érdeklődő állat volt, egy napon elkóborolt a szüleitől. Ment, mendegélt, amikor egyszer csak meglátott egy állatot, akin ugyanúgy pöttyök voltak, mint rajta, csak ő kisebb volt. Közeledett hozzá, egészen közel álltak már egymáshoz, még a lélegzetüket is visszatartották, úgy nézték egymást, majd hirtelen az a teremtmény, akit nem ismert, megfordult és gyorsan elfutott, mintha puskából lőtték volna ki. Pocakos még hosszú ideig gondolkodott, hogy milyen állat lehetett az, hiszen eddig még csak a családját látta az állatok közül, és mindig úgy hitte, hogy mindenki ugyanolyan, és ugyanúgy néz ki, mint ő. Csak feküdt és feküdt, s hosszú ideig gondolkozott rajta, hogy ki lehetett az a teremtmény, akit magában már el is nevezett Picurnak.
Azt gondolta, hogy egy kisegeret láthatott, mivel anyukája egyszer mesélt neki egy cincogiról. Gondolkodott tovább, de az nem lehet, hiszen az egér szürke, ez az állat pedig feketés zöld színű volt.
Tovább törte a fejét, hoppá megvan, bizonyára nyúl volt. Ajjaj, mégsem az, hosszú farka volt, a nyúlnak pedig kis tömzsi farka van.
Megvan! Ez nagyon egyszerű, nem kell hozzá tábla, kréta. A megoldás a gyík. Hiszen a gyíknak van hosszú farka, négy lába, amivel nagyon gyorsan fut. Igen, még a színe is hasonló volt, mint Pocakosnak, mert az övé feketés zöld színű, a szalamandráé feketés narancssárgás.
Most már megtanulta, hogy rajta kívül más állatok is élnek itt a parkban.
Vidáman, dudorászva sétált haza a szüleihez, boldogan, hiszen olyan dolgot fedezett fel, amit a testvérei még nem ismertek, s talán szülei sem.
Lassacskán hazaért, és a szüleinek, testvéreinek hosszasan elmesélte, hogy milyen csodálatos élményben volt része, melyet még soha nem tapasztalt ezelőtt. Ők is nagyon boldogok voltak, és meg is beszélték, hogy holnap mindannyian, az egész család elsétál arra a dombra, ahol találkozott Picurral.
A szülei nagyon büszkék voltak rá, hiszen egy ilyen kis szalamandra, mint amilyen ő, egy ilyen nagy dolgot fedezett fel.
Másnap kimentek a dombra, meglátták Picurt, aki árván és szomorúan állt a domb tetején.
– Ki vagy te? Hogy hívnak téged? Miért állsz itt egyedül? – zúdította rá kérdéseit Pocakos.
– Gyurma vagyok, és nem találom a szüleimet – sírta el magát a pici állat.
– Testvéreid vannak? – kérdezte Foltos.
– Vannak, persze, négyen vagyunk testvérek, de őket sem látom sehol – válaszolta Gyurma.
– Hol laksz? – érdeklődött Pöttyös.
– A dombon túl, a fenyvesek mögött van a lakhelyünk – mondta a kis gyík.
– Megkeressük a szüleidet? – kérdezte Pocakos anyukája és apukája.
– Jaj, de jó, jaj, de jó! Persze, jó ötlet! – kiabálta Gyurma teljes hangerővel.
Elindult a szalamandracsalád együtt a kis Gyurmával, aki vígan ugrándozott örömében, azonban ahogy telt-múlt az idő, és órákon keresztül mentek-mendegéltek a dombon le és fel, egyre csüggedtebb lett, hiszen nem lelték meg a családját. Már majdnem feladták, amikor rábukkantak a szüleire és a testvéreire, akik búslakodtak az elveszett családtagjuk miatt.
Nagy örömükben elkezdtek ugrálni.
A két család ettől a naptól kezdve nagyon jó barátságban élt, és minden nap kimentek piknikezni az erdőbe. Gyurma és Pocakos pedig örök barátságot fogadtak, és mindig megbíztak egymásban. „Barátot szerencse hoz, szükség próbál.”

2017 Kazincbarcika