Kovács Márta Réka: Találkozás önmagammal

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Biztos te is gyártottál már magadnak egy képzeletbeli világot, ahol csak te, és a te saját gondolataid léteznek. Ha nem, sebaj, mert most bevezetlek téged az én ilyen kis világomba. Ha kíváncsivá tettelek erre a képzeletbeli utazásra az elmémben, akkor tarts velem. Ígérem becsületszavamra, hogy nem fogod megbánni. A mese, amit most mesélni fogok neked, az hidd el, nem lesz mindennapi. De hát elvégre is nem ez a lényeg… na de visszatérve a bevezetéshez.
Egyik délután, talán a múlthéten épp sétáltam a parkban, mikor egy különös dolgot vettem észre. Egy kislányt. Egy kislányt, aki kísértetiesen hasonlított a kicsi kori énemre. Miközben a kislány boldogan hintázott, közeledve felé, sok hasonlóságot vettem észre. A kis göndör szőke fürtjei kiköpött olyanok voltak, mint az én fürtjeim néhány évvel ezelőtt. A kis dundi kezei sem voltak különbek, sőt a mozdulatai is megegyeztek az én mozdulataimmal. Először furcsálltam, de aztán arra gondoltam, ez biztos csak egy véletlen. Miután az azonosságunk feletti ámulatomból felocsúdtam, gondoltam beszélgetek erről egy kicsit az édesanyjával. Megkérdezem a nevét, hogy hány éves, és egyáltalán látja ő is ezt a félelmetes hasonlóságot közöttünk!? Mivel hosszú keresgélés után sem találtam senkit, aki a kislányhoz tartozna, mit volt mit tenni, haza vittem hozzánk. Mikor hazaértünk, már nagyon vártak otthon. Anyának elnyúlt a szája a csodálkozástól először is azért, hogy miért viszek haza idegen kisgyereket, másodszor azért, hogy mennyire hasonlít rám ez a csöppség. Mivel estefelé volt már, a kislányt lefektettük aludni. Este elalvás előtt még ki kellett beszéljük ezt a csodát anyával.

Kovács Anna Zsófia (16 éves) illusztrációja Gratulálunk, a rajzod bekerült a könyvbe!

– Hát kicsim, nem gondoltam volna, hogy haza fogod hozni a parkból a három éves kori énedet is – mondta anya. Sokat gondolkodtunk azon, hogy mi tegyünk ezzel a kicsivel, majd arra jutottunk, hogy holnap elvisszük oviba, és a folytatást ráérünk majd holnap kitalálni. Másnap nagyon izgatottan mentem suliba, hisz nagyon vártam, hogy elmesélhessem ezt a csodát a barátaimnak.
Nem fogjátok elhinni mi történt. Este a parkban, ahogy sétáltam, találkoztam saját magammal kicsiben! Az egészben az volt a döbbenetes számomra, hogy tényleg olyan volt az a kislány, mint amilyennek magamat látom mindig a három éves kori fényképeimen.
Erre mindenki felkiáltott, hogy velük is pont ugyanez történt.
Majd az egész osztály hirtelen egy méhkassá változott, mindenki kiabálta a magáét. A terem szinte felrobbant a nagy hangzavartól, ahogy felbugyogott mindenkiből a saját élménye.
Valljuk be mindez az egész, elég érdekesen hangzik, de hát így igaz. A barátnőm megkérdezte mitévők legyünk? Én se tudom – feleltem, de majd kitalálok valamit.
Tulajdonképpen egész nap, bármilyen órám is volt – még a matek dolgozat közben is – csak erre tudtam gondolni. De hát ilyenkor ki tudna másra gondolni? Este anyával se volt más témánk.
Majd kitaláltam, hogy készítsünk egy 24 KISGYEREKET TALÁLTUNK EGYEDÜL KÓSZÁLVA feliratú plakátokat, és osszuk szét a kerületben. Úgy is lett. Két nappal később, még a fákról is ilyen plakátok lógtak. Egy hét múlva jelentkezett három szülő, hogy az ő csemetéjük egyike ezeknek a gyerekeknek. Nagyon örültem ennek a hírnek! De akkor hogy lehet, hogy így hasonlítottak a hatodikos osztálytársaimra?
Ez csak nem véletlen.
Vagy igen?
Ekkor éles, hangos és gyors pittyegés hangjai törtek be a tudatomba. Mi lehet ez- gondoltam magamban. Majd hirtelen ezt is hallottam:
Hahó! Jól vagy? Hallasz engem???
Mire kiderült, hogy ezt anya sipákolta, miközben az orvosok a mentős ágyon toltak befelé a sürgősségire.
Hogy miért? Mert mint említettem ez a túra csak az elmémben játszódott. Amikor a parkban, sétálgatás közben fellökött egy óriás kutya, nagyot estem, és bevertem a fejem, ezért lettem rosszul. Hívták a mentőket, meg minden… Szerencsére nem lett semmi bajom. Én pedig megígértem,hogy mindent elmondok neked. Na látod!? Így is lett.

2016