Hajdu Jázmin: Varangymese

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Egyszer valamikor réges-régen, megmondani sem tudom, pontosan mikor, talán üknagyapám szépnagyapja idejében, élt egy felfuvalkodott varangyos béka. Ez a béka nemcsak olyan öreg volt, mint az országút, hanem az egész tó népe jól ismerte őt mogorva, és kibírhatatlan természetéről. Nagy, gülü szemeivel mindig azt leste, hogy kit sérthet meg, nagy, málé száját pedig kizárólag bántó szavak hagyták el.
Amikor egyik éjjel szúnyogra éhesen, mozdulatlanul ült lesben, a vízen tükröződő holdvilágban megpillantott valami különöset. Hatalmas, golyó szemeit lassan mozdította a fodrozódó víz felé, ahol hirtelen egy számára ismeretlen állat feje bukkant elő a mélyből. A varangyos béka máris dühösen fújta fel magát, amiért valaki háborgatni merte csendes ottlétét.
− Jó estét kívánok! − köszönt kedvesen és illedelmesen a kis lény. − Útbaigazítást szeretnék kérni, mert elvesztettem a társaimat. Esetleg látta őket errefelé úszni?
− Ki vagy te, és hogy merészeled megzavarni a nyugalmamat? Ismeretlenekkel, pláne halakkal nem állok szóba! Az utadat és a társaidat pedig találd meg Te magad! − förmedt rá a varangy.
A kis állat csodálkozva nézett a békára, majd így szólt:
− Uram, hiszen Önnek nagyon gyenge az emlékezete! Én ugyanis Önnek az ismeretlen ismerőse, sőt mi több, az elfeledett rokona vagyok.
− Rokon?! − csattant fel a béka. − Hogy lehetnél a rokonom, hiszen semmi közös nincs bennünk. Nézz csak magadra: nincs lábad, nincs tüdőd, csak a vízben esetlenül ficánkolva szerencsétlenkedsz. Nevetségesen kicsi és szánalmasan buta vagy, aki elveszett, és még a társait sem képes egyedül megtalálni − folytatta hahotázva a varangy.
A kis lény gondolkodott egy darabig, majd így szólt:
− Tudja, Uram, Önnek igaza van. Valóban kevés hasonlóság van közöttünk. Én szabadon úszkálok, sok barátom van, és kedvesen közeledek másokhoz. Ön azonban egy megkeseredett, csúnya és undok béka, akit senki sem szeret, és megérdemli, hogy magányosan, társak nélkül tengesse az életét.
− Mit képzelsz magadról? És hogy bátorkodsz ilyen tiszteletlenül beszélni velem, te, halak szégyene? − háborodott fel a varangy.
− Hal? Bárcsak hal lehetnék! De én sajnos egy ebihal vagyok − jegyezte meg szomorúan a kis állat a varangynak, aki viszont még soha nem hallott ilyen élőlényről.
Azzal a kis poronty otthagyta a békát, és a víz alá bukott, ahol hamarosan megtalálta társait. Azóta nem akarnak az ebihalak békák lenni, de sajnos ezt mindig elfelejtik, ugyanis a lábakkal, tüdőkkel, nagy szemekkel rövid emlékezet jár együtt.

2016

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.