Horváth Éva: Marika

Hol volt, hol nem volt élt egyszer egy szegény ember. Egy falu végén lakott egy kis kunyhóban egyetlen leányával, Marikával. Marika tizenkét esztendős volt. Míg apja bement a faluba, addig ő végezte az otthoni teendőket. Egy nap, mikor apja hazaért, így szólt lányához:
− Nézd, mit hoztam, Csillagom! − Átnyújtott neki egy kis zacskót.
− Mi van benne, édesapám? − kérdezte.
− Egy kevés magocska, eredj ki és ültesd el − mondta az apa.
Marika ki is ment a kunyhójuk elé és szépen elültette. Telt múlt az idő, a lány szépen felcseperedett, apja pedig megbetegedett. Marikára hárult minden gond, neki kellett dolgoznia és apját ápolnia. Egy szép nyári nap Marika a szokottnál is hamarabb kelt fel. Különleges nap ez a számára, a születésnapja. Gyorsan fogta a vödröt és kiment a kúthoz vízért. Egyszer csak jobbra pillantott, szeme szája tátva maradt, még sosem látott ilyen szépet. Egy gyönyörű virágoskert állt konyhájuk mellett. Örömében még a vödröt is eldobta, szaladt egyenest a kertbe. Öröme még nagyobb lett, mert a kert közepén egy szál vörös rózsa volt és mellette egy szív alakú kis dobozka. Kinyitotta a kis dobozkát, melyben egy fénykép volt édesapjáról. Hátuljára ez volt írva: Isten éltessen, Drága Csillagom! Marika fogta ajándékát, szedett egy kis csokrot és bement apjához, majd így szólt:
− Jó reggelt, apucikám! Köszönöm az ajándékot. − Apja nem mozdult. − Ébredj apa, kérlek! Szólongatta, megfogta kezét, mely olyan hideg volt, mint akár a jég. Nagyon megijedt, megnézte dobog-e még a szíve, de sajnos már nem vert. Marika öröme hirtelen mély fájdalommá vált. Könnyei ömlöttek akár a záporeső. Kiment a kertbe, ásott egy mély gödröt, majd bement a kunyhóba. Ölébe vette apját és kivitte. Megcsókolta a homlokát, majd szépen lassan belefektette a gödörbe, befedte földdel. A tetejére rakta a csokrot, amit szedett neki, majd így szólt:
− Istenem, adj neki örök és békés nyugalmat! Kérlek vigyázz erre a kis kertre!
Fogta édesapja ajándékát és elindult. Ment csak ment, vissza sem nézett. Addig ment, míg teljesen be nem sötétedett. Egy sűrű erdőbe ért. Leült egy tölgyfa tövébe és álomba merült. Kora reggel, amikor felébredt egy puha ágyikóban találta magát. Csodálkozott:
− Istenem hol vagyok?
Szépen meg volt terítve, de Marika nem mert leülni enni. Félő hangon így szólt:
− Jó reggelt! Van itt valaki? − Ebben a pillanatban egy kiskutya szaladt be. − De édes vagy! − mondta Marika.
A kutya odament Marikához, bekapta szoknyáját és az asztal felé húzta. Aztán felállt a székre, elkezdett ugatni. Marika megértette a kutya azt akarta, hogy leüljön vele enni. Mikor befejezték a kiskutya ismét elkezdte húzni Marika szoknyáját.
− Azt akarod, hogy menjek veled? – A kiskutya ugatott egyet, majd elindult, Marika pedig utána. Egy udvarra értek, melynek közepén egy gyönyörű tó volt. Belenéztek a vizébe, és a vízből egy szép ifjú legényke pillantott vissza. Marika maga mellé nézett, de csak a kiskutyát látta. A tó vizébe nézve újra az ifjú legény pillantott vissza rá.
− Mit jelent ez? − tanakodott magában teljesen összezavarodva.
Hirtelen álmosság fogta el, visszament a szobába és aludt reggelig. Másnap reggel ismét bement a kunyhóba, ahol a kiskutya várta a megterített asztalkánál. Nekiláttak reggelizni. Mikor befejezték a kutya ismét húzta a szoknyáját, megint kivitte a tóhoz. Marika ismét megpillantotta a tó vizébe nézve az ifjút, míg maga mellé pillantva csupán a kiskutyát látta. Újból elálmosodott. Lefeküdt és aludt reggelig. Másnap ugyanígy történt minden. Hanem a következő nap különös dolog történt. Mikor álmosság fogta el lefeküdt és elaludt. Különös álmot látott. Álmában a tó vizét látta melyben az ifjú legényke szólongatta:
− Gyere ide a tóhoz, szépséges Marikám! − Marika felriadt.
− Milyen furcsa álom − gondolta, és nagy nehezen visszaaludt. Másnap minden ugyanígy történt. Álmában megint az ifjút látta, aki kedvesen hívogatta.
Reggel kiment a kunyhóba, de a kiskutya sehol sem volt. Kiszaladt a kertbe, de ott sem lelte. A tóhoz érve látta, a víz elfeketedett. Ijedve kérdezte:
− Mit jelentsen ez? Hol vagy kiskutyám? − Elkeseredésében sírva fakadt. Ahogy sírdogált a tó vize felett, könnyei mind a vízbe potyogtak, így az egyre tisztább lett. A sok sírástól legyengülve visszament a házba aludni. Álmában a kiskutyát látta a tó mellett. Marika leült, ölébe vette a kutyát, majd így szólt:
− Mi bajod van kiskutyám? − A kutya csak nyüszített. Marika sírva fakadt, mert nagyon szerette a kutyát.
− Istenem kérlek, ne vedd el tőlem! Árva vagyok a nagyvilágban, ha meg kell halni haljak vele én is! − Amint sírva imádkozott, egyszer csak a kutya helyén egy ifjú legény feküdt az ölében. Az az ifjú, akit a tó vizében és álmaiban látott. Marika csak nézte. Az ifjú felült, gyengéden megfogta Marika kezét, majd így szólt:
− Én voltam az a kiskutya, akit annyira szerettél.
− Ez, hogy lehet?
− Tudod, kis koromban rossz voltam. Apámat nem ismertem. Még pólyás voltam, mikor meghalt. Anyámnak sosem fogadtam szót, őt a bánat vitte sírba. Nem sirattam, nem bánkódtam. Egyszer aztán mikor lefekvéshez készülődtem, anyám megjelent és így szólt:
− Kőszívű gyermek, megátkozlak. Válj kutyává mindaddig, míg meg nem leled ellentétedet! Csak éjjel lehetsz saját magad, de mire a hold leszáll és kivilágosodik az égbolt, újra kutya leszel. Csak az igaz könnyek vehetik le rólad az átkot.
− Te voltál az, aki megtörte a rontást. Te voltál az, akiért megdobbant a szívem, mikor először megláttalak az erdőben egy tölgyfa alatt.
Marika elpirult, mert bizony az ifjú rabbá tette szívét. Szégyenében megkérdezte:
− A nevemet honnan tudod?
Ekkor az ifjú bement a kertbe, elővette Marika ajándékát, amit az apjától kapott. A rózsa ugyanolyan szép volt, mint mikor kapta. Az ifjú megkérte Marika kezét, aki boldogan igent mondott. Hatalmas lagzit csaptak, az egész falu ropta a táncot. Marika és az ifjú minden év július 24-én elmentek szüleik sírjához. Az ifjú mindig megsiratta anyját, hisz rájött, mindennél hatalmasabb a szeretet.
Boldogságban, szeretetben éltek, gyermekeiket is arra tanították, hogy szeressenek, mert akkor őket is szeretni fogják.

Vége!

2016