Kalmár Kincső: Varázslat

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Egy reggel, az utca közepén egy magányos, gazdátlan ecsetet talált a felkelő nap. Senki sem tudta, hogy hogyan került oda. Csak feküdt, árván, a hideg aszfalton. A korán kelő felnőttek ügyet sem vetettek rá. „Szemét”– gondolták, ha egyáltalán rápillantottak.
Lassan fél nyolc felé járt az idő. A buszokról sorjában vidáman csicsergő gyerekek pattogtak le. De ők is mind elszaladtak az ecset mellett. Kivéve egyvalakit.
Fruzsi elsős volt még, anyukája vitte iskolába. Mikor leszálltak a buszról, a kislány rögtön észrevette a kis barna ecsetet. Elengedte a biztonságot nyújtó kezet és odarohant, hogy fölvegye, majd visszafutott. Anyukája rosszallóan nézett rá.
– Ejnye, Fruzsi! Ne szedj fel minden szemetet a földről! – korholta, és megpróbálta az ecsetről lefejteni az apró ujjacskákat.
– Nem! Nem! – tiltakozott a gyerek úgy, hogy könnybe lábadt a szeme.
Anyukája nem tehetett mást, mint hogy hagyta, hogy megtartsa. De csakis azzal a feltétellel, hogy az iskolába beérve jól lemossa róla a koszt. Fruzsi így is tett. Meglepetésére az ecsetről kiderült, hogy nem is barna, hanem kék színű.
A kislány türelmetlenül várta az iskola végét, hogy végre hazamehessen, és otthon kipróbálhassa új szerzeményét. Már azt is előre eltervezte, hogy mit fog festeni. Mikor hazaért, mit sem törődve mással, elővette festékeit, és rajzlapot csent nővére szobájából. Izgatottan foglalt helyet íróasztalánál. Belemártotta ecsetét a sárga korongba, hogy egy mosolygós napocskát fessen a papírra. Fruzsi arra számított, hogy a nap olyan lesz, mint mindig. Egy szép sárga folt. De mikor elkészült vele, nem hitt a szemének. A napocska életre kelt! Aranyszínű fénysugarait szanaszét szórta a félig még üres lapon, szájával szélesen mosolygott, kezeivel pedig kedvesen integetett a kislánynak, aki bátortalanul visszaintett neki. Erre a napocska örömében táncolni kezdett. Fruzsit ez úgy felbátorította, hogy még nagyobb lelkesedéssel fogott neki egy pompás kastély megalkotásának. Mikor elkészült, hirtelen harsonaszó zengte be egész szobáját. A tornyok tetején színes zászlók lobogtak. Egy ablakból pedig szőke hajú királylány integetett zsebkendőjével páncélos lovagjának. Fruzsi ezután még egy erdőt is festett a kastély mellé. Amint befejezte, az erdőben szél támadt. A levelek susogtak, a fák ágai recsegtek-ropogtak. A kislány épp egy feketerigót akart az egyik ágra festeni, mikor benyitott szobájába anyukája. Fruzsi feléje fordult.
– Tessék? – kérdezte.
– Kész az uzsonna! Gyere szépen enni!
– Egy pillanat, csak befejezem ezt – válaszolta.
Ezzel vissza is fordult művéhez. A látvány azonban megrémisztette. Az addig vidáman integető napocska most szomorúan sírdogált. A királylány többé már nem integetett páncélos lovagjának az ablakból, hanem elrejtőzött a kastély mélyében. Az erdő fái pedig jajgattak, mert a lágy szellő helyett hatalmas vihar tombolt az erdőben. Mindennek pedig egyetlen oka volt: egy hatalmas fekete paca pottyant az ég közepére. Mikor Fruzsi meglátta, könnyek szöktek a szemébe. Mérgében elhajította a képet. Nem volt hajlandó már ránézni se. Sírva rohant le anyukájához, és keservesen elpanaszolta neki a történteket.
Másnap reggel apukája ébresztette. Fütyörészve, a száján egy széles mosollyal lépett be a szobába. És mit tartott a kezében? Fruzsi művét! Mikor a kislány ránézett, alaposan meglepődött. Az erdőben többé nem tombolt vihar, a királykisasszony a kastély udvarán vidáman beszélgetett lovagjával. A napocska pedig ismét mosolygott. De már csak az egyik kezével integetett. A másikkal egy fekete felhőcske kezét fogta, aki szintén mosolygott, és szintén integetett. A kislány értetlenül meredt apjára.
– Most találtam az asztalon – felelte rejtélyesen a fel nem tett kérdésre.
Nem is mondott többet. Elköszönt kislányától, és elindult dolgozni.
Fruzsi vidáman szemlélte bűvös festményét, majd rásandított az asztalán lévő ecsetjére. Elmosolyodott, mert hirtelen megértette, hogy miért is volt apjának festékes az orra.

2016