Dietz Annamária: Csillagba zárt gondolat

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Egy üres utca, egy üres ház, egy zajos roncstelep. A Pistyúr utca még csak álmából ébredezett a reggeli homályban. Nagy volt a köd. Aki csak a roncstelepre nézett, mind megrémült, ha meglátta az óriás markológépeket, amelyek a sűrű ködben éles fogú és világító szemű szörnyekként néztek a kíváncsiskodókra.
A gépek lámpájának fénye mellett a beton úton egy személyautó ködlámpájának fénye is feltűnt. Szorosan mögötte egy teherautó cammogott. A két jármű a roncstelep melletti ház előtt állt meg. Sorra kiszálltak a járművekből és elkezdték a házba bevinni a teherautó rakományát. A ház hamarosan bútorokkal telt meg.
– Rózi! Ne csatangolj el, amíg mi pakolunk! – figyelmeztette az anyuka kislányát.
Amikor a lány egyedül maradt, anyja kérése ellenére Rózi a roncstelep felé vette útját. Megfogta a kapu kilincsét, majd félszegen belépett a tágas, de zsúfolt roncstelep területére.
– Hát te meg ki vagy? – kérdezte egy halk hang Rózi háta mögül. Róziban meghűlt a vér, annyira váratlanul érte, hogy rajta kívül még más is van itt a telepen.
– A nevem Rózi. Ma költöztünk a szomszéd házba. És téged hogy hívnak?
A ködből előlépett egy sovány, rongyos öltözetű, Rózival egyidős fiú.
– Benedeknek hívnak, de mindenki csak Beninek szólít. – mondta a fiú.
– Hol vannak a szüleid? – érdeklődött Rózi, mert furcsállta, hogy a fiú felügyelet nélkül egyedül bóklászik a roncstelepen. Bár az is igaz, hogy Rózi is egyedül volt, de őt biztosan nem engednék a szülei egy ilyen kietlen helyre csatangolni.
– Nem tudom, hol vannak a szüleim. – mondta szomorúan Beni.
– Hogyhogy nem tudod? A…
– Most nincs időm magyarázkodni. Gyere vissza este! – mondta Beni sietve, majd eltűnt a ködben.
Vacsoránál Rózi becsomagolt két szendvicset egy szalvétába és a táskájába tett egy pár cipőt. Vacsora után óvatosan kiosont a házból és a roncstelepre sietett. Beni már várta őt.
– Tessék! Ezt neked hoztam. – nyújtotta át Rózi az elemózsiát és a cipőt.
– Köszönöm szépen! – hálálkodott Beni.
Rózi türelmesen megvárta, amíg a fiú lassan elmajszolta az elemózsiát, bár az a néhány perc is több órának tűnt Rózi számára, annyira kíváncsi volt, mit fog mesélni a fiú.
A fiú nehezen szólalt meg.
– Gondolom érdekel, hogy kerültem ide. Hogy is kezdjem…A házunk teraszán feküdtem egyik este és néztem a csillagokat. Sajnos nem emlékszem, épp mi járt a fejemben, amikor egy hullócsillag repült el felettem az égen. Hirtelen minden addigi gondolat elszállt a fejemből és csak arra tudtam gondolni, hogy a csillag után kell mennem, azt kell követnem. Rohantam a csillag után, ami erre a roncstelepre vezetett engem. De amikor ideérkeztem, már nem emlékeztem többé a haza vezető útra Azóta itt élek… – mesélte Beni és egy könnycsepp futott végig az arcán.

Dietz Annamária–Csillagba zárt gondolat_Csesznák András

Csesznák András (felnőtt) illusztrációja

– Ó, te szegény! – sajnálkozott Rózi. – Tudod, anyukám egyszer azt mesélte nekem elalvás előtt, hogy minden csillagban egy gondolat van bezárva, és ha lehullik a csillag az égről, akkor a gondolat is elveszik vele együtt.
– Akkor lehet, hogy ezért nem találok haza? Lehet, hogy soha többé nem láthatom a szüleimet? – fakadt ki Beniből a kétségbeesés.
– Ne sírj, Beni! Majd én segítek neked hazatalálni, ígérem! – vigasztalta Rózi a zokogó fiút, akit kézenfogva a házukhoz vezetett. – Gyere be! Bemutatlak a szüleimnek – húzta be a fiút az ajtón, aki az ajtófélfába kapaszkodva, földbe gyökerezett lábbal állt a sötétben.
– Rózi! Te vagy az? – kérdezte egy kedves női hang a ház belsejéből.
– Igen, anya, de ne ijedj meg, elhoztam egy barátomat, hogy bemutassam nektek és a segítségeteket kérjem abban, hogy megkeressük a szüleit, mert tudjátok, ő eltévedt, nem talál haza már jó ideje, és fél egyedül, meg éhes, és hiányoznak a szülei…. – hadarta Rózi megállás nélkül. – Muszáj segítenünk neki!
– Értem, Rózi! – mosolygott a kislány anyukája. – Először is ilyen koszosan nem mehettek az ágyba. Gyorsan fürdés! Aztán holnap reggel közösen kitalálunk valamit.
Beni olyan édesen és mélyen aludt a puha ágy melegében, ahogy már régóta nem. Reggel, amikor kinyitotta szemeit, hirtelen nem emlékezett, hol is van, de Rózi hangját hallva, hirtelen minden eszébe jutott. Aztán más hangokat is meghallott. Ismerős hangokat. Anya és apa hangját. Igen! Ez anya és apa hangja!
Beni lélekszakadva futott a lépcsőn lefelé, és hirtelen megpillantotta a szüleit, akik már könnyes szemmel várták, hogy az ő elveszett fiúkat végre a karjukba zárják.
– Benikém, kicsi fiam! – zokogta Beni édesanyja. – Én tudtam, hogy megtalállak! Ó, mennyire szeretlek!
– Én is szeretlek, benneteket! – bújt édesanyjához és apjához Beni és olyan szorosan ölelte szüleit, mintha sosem akarná őket elengedni. – Ne haragudjatok rám!
Rózi is átölelte Benit búcsúzásképpen, és a fülébe súgta:
– Bár ez az egész szörnyű volt neked és a szüleidnek, de ennek köszönhetjük, hogy megismertük egymást. Ugye örökké barátok maradunk?
– Hát persze! – súgta Beni, és mindketten sírva fakadtak.
Beni szülei már a verandán álltak, amikor Beni mégegyszer megölelte barátját s szüleivel együtt elhagyta a Pistyúr utcát. A csenden újra elhatalmasodott a roncstelep zaja.

2016

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.