Orovicz Anna Brigitta: A Hold tünde és a pillangó

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Élt egyszer egy Tünde, a Hold tündéje. Régen mindennek volt saját tündéje, így a Napnak, a Csillagoknak, de még a pici Gaznak is a földön. Sajnos mostanra már csak a Hold apró tündéje maradt életben és még pár apróság. A pici Tünde nappal aludt és éjjel követte a Holdat. Igazából semmi jelentősége nem volt a kis apróság jelenlétének, csupán annyi, hogyha ő ott volt, akkor a Hold fényesebben ragyogott. Mindig is kíváncsi volt, hogy milyen a Nap fénye, de az ő szemét a fény zavarta, és ha túl sokáig nézte azt, minden homályba borult, így a kis tünde igazán sose látta a nappal változatosságát.
Egyszer, miután körbejárt a Holddal, fáradtan felmászott egy alacsony fára. Mire felért a tetejére, a Nap már kezdett előbújni a dombok közül. Utolsó erejét összeszedve bebújt egy levél mögé, aminek egy kis részét már elfogyasztották a hernyók. Pár pillanat múlva a lyukacsos levélen keresztül fény szűrődött be, úgy, hogy a Tünde szemét még ne sértse és, hogy a testét se perzselje fel a Nap melege. Így elveszett a gyönyörű színes életben; az égen szálló ismerten lényekben, a tarka virágokban.
Egészen napnyugtáig ezeket csodálta, mikor aztán rájött, hogy ideje lenne megkezdeni fárasztó útját. A szürkületben sétálva minden egyre halványult, és halványult még aztán végül mindenre sötétség borult.
Hirtelen valami forró perzselte meg a kezét és ekkor felébredt. A titokzatos forróságot a Nap árasztotta. Nagy csodálkozására nem égette fel egész testét a Nap, csak a keze úszott élénkvörösségben. A keze kivételével az egész testét eltakarta egy hatalmas árnyék. Mikor az álmosságtól már szinte semmit nem látott, felnézett és valami gyönyörű színes lényt látott maga felett. Középen egy fekete vonal, a két oldalon pedig két azonos mintázatú gyorsan mozgó idegen dolog. Ritkán látott valamit is a világból, ezért nem tudta minek is nevezhetné a különöst, lényt. A nagy gondolkozás közepette eszébe jutott, amit még kiskorában tanított az édesanya. Az anyukája sokat tanított neki állatokról, de a kis tünde mindig csak álmodott arról, hogy találkozzon eggyel. Elkezdte felidézni az elfeledett emlékeket. Ez talán egy szitakötő? De ezt az ötletet gyorsan el is vetette. Abban biztos volt, hogy valamilyen rovar az idegen barátja. Hirtelen rájött: ez egy pillangó. A ragyogó kékeslilás szárnyairól már fel kellett volna ismernie.
Most, hogy végre rájött a nagy titkokra végtelen boldogság fogta el. Felállt és elkezdett gyorsan futni egy fához, hogyha a pillangó elszáll, akkor őt ne égesse fel a Nap. Gyorsan futott, hisz az élete múlt rajta, de futás közben nem érezte a Nap melegét. A pillangó egészen a fáig követte. Végre biztosságban volt, ám a pillangó még mindig nem szállt el, sőt, még követte is tündénket mindenhova.
A tünde futkosni kezdett a fa alatt, de a pillangó még mindig vele tartott. Mikor kezdte remélni, hogy a pillangó már nem repül el tőle, kimerészkedett a Nap melegébe. Mikor a pillangó még itt is vele ment, össze-vissza rohanni kezdett amerre csak látott. A barátságos állat nem illant el soha többé.
A kis tünde innentől kezdve a Nappal járt és a Holddal pihent. Még van, amikor most is felkel éjjel és elindul a Hold nyomába, hogy az ragyogjon. Ám felette mindig ott repül a kis pillangója. Borús éjszakákon alszik a tünde, mikor azonban az ég tiszta akkor ő is útra kel a Holddal a tiszta éjszakáért.
Az évek során azonban már nem a Hold tündéjének hívatja magát, hanem a Pillangók tündéjének. Amelyik pillangó magányosan száll az a tündéjét követi, amelyik pedig társaságban az még mindig arra vár, hogy megtalálja az ő tündéjét, akivel követheti a Holdat.
A tünde, ahogy járt és járt belefáradt a sok gyaloglásba. Szeretett volna, mint a Holdnak, mint a pillangóknak a tündéje lenni, de ez lehetetlen volt. Ha ment nappal és éjjel is, akkor átaludta a Napnak háromszori kelését. Ezért elhatásozta, hogy megkeres egy másik tündét, aki lehet a Hold tündéje. Ment hát napokig hol a Nappal, hol a Holddal keresni egy kis tündét. Egy állandó követéje volt az ő pillangója.
Egyszer csak útja egy hatalmas erdőbe vezette, ahol érezte rég elfeledett társai jelenlétét. Futni, sőt rohanni kezdett, hogy találjon egy hozzá hasonlót. Már nem csak a feladat elérése hajtotta, hanem a kíváncsiság is. A nagy rohanásban észre se vette mi van előtti ezért valami nagynak és puhának csapódott aprócska teste. Egy hatalmas csillogó szemű teremtmény áll előtte. A szájában hatalmas fehér félelmetes fogak csillogtak.
A tünde nagyon megrémült futni kezdett egy fa felé, de a hirtelenjött lény is szaladt utána. Hiába próbált a tünde gyorsabban futni nem tudott. Hirtelen minden sötétségbe borult. Érdes és puha csapda tartotta foglyul és még a pillangóját sem látta. Pillantok teletek így ég végül a csapda tetejéből pillanatnyi fény szűrődött be. De ezt hamar el is takarta egy csillogó szem. Hamarosan a hátát is megcsapta a szél és valami elkezdte a levegőbe emelni a fogakkal teli száj felé. Meg fog enni. A félelemtől mozdulni se bírt. Hirtelen egy hatalmas puffanás hallatszott a háta mögül és egy makk esett az éhes szerzemény mellé. Majd még és még egy. A makkok hol az éhes állat fejét, hol a hátát érték. Az állatnak elege lett ebből ledobta tündénket és elszaladt messzire. Ez után a fák tetejéről lemászott egy másik tünde hozzá és visszatért pillangójához. A beszélgetésük számunkra hallhatatlan, de mivel a másik tünde elindult társával gondoljuk megbeszélhették a történéseket.
Ismét évek teltek el tündének a Nappal jár és pillangójával, barátja pedig a Holdat követi. Sokszor találkoznak, és azon alkalmakkor megölelik egymást és fojtatják útjukat. Ám sokszor csak aludni látják egymást.

2016