Porkoláb Benjámin Imre: A sötétség

Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl volt egy varázslatos falu. Abban a faluban élt egy nagyon lusta gyerek, éppen emiatt lusta Ádámnak szólították. Arról volt ő híres az egész faluban, s az egész környéken, hogy nem akart iskolába járni. Az édesanyja hiába is győzködte folyton, hogy mennyire fontos iskolába járni, ő nem engedelmeskedett, s csak a maga törvényeit követte.
Egy nap az édesanyja elküldte, hogy sétáljon egyet az erdőben. A kisfiú bármennyire is tiltakozott, végül csak elment. Az erdőben sok állatot látott. Amikor meg akart fordulni, akkor megszólította őt a jó tündér, s azt mondta:
– Mivel jó kedvemben találsz, teljesítem három kívánságod.
– Jupi! Nagyszerű! Azt kívánom, kedves jó tündér – hebegte igazi lelkesedéssel – hogy bárcsak több éjjel lenne, mint nappal!
A kisfiú persze csak az alvásra és a lustaságra gondolt. Mi másra is gondolhatott volna? Mivel a kisfiú nem tudta eldönteni, mi legyen a másik két kívánsága, azt mondta:
– Azt szeretném, hogy valahányszor kimondom, hogy „jó tündérke”, akkor rögtön előttem teremj.
Ezzel Ádám gyorsan hazafutott. Amikor az édesanyja meglátta, hogy milyen boldog a gyerek, töprengeni kezdett, gyanakodni, hogy valami nincs rendben. Még inkább gyanakodni kezdett, amikor szeme láttára valósággal leszaladt a Nap az égboltról, s hirtelen, pár másodperc alatt sötétség lett. Meg is kérdezte fiát:
– Valami történt az erdőben?
– Mi történt volna? Nem történt semmi sem, édesanyám.
Másnap furcsán ébredt. Nem is tudta, hogy miért, csak épp azt tudta, hogy valami nagyon furcsa, kimondhatatlanul furcsa érzést érzett. De amint ezen gondolkodott, hirtelen fel is villant benne a gondolat: talán az a furcsa, hogy nincs napfény? Elgondolkozott, hogy mi lehet ez a sötétség? Aztán villámcsapásszerűen eszébe jutott, hogy hiszen mindezt pont ő kívánta. Az volt a kívánsága, hogy több éjjel legyen, mint nappal. Mikor erre rájött, tudta, hogy ez így nem jó, s új kívánsággal akart előállni, töprengett is. Majd kimondta hangosan, hogy „jó tündér”. A jó tündér rögtön odatermett és megkérdezte tőle:
– Mit kívánsz, drága gyermekem?
Azt kívánom, kedves jó tündér – mondta most már több komolysággal, még megfontoltabban –, hogy bárcsak egy kicsit meghosszabbodna a nappal. A kívánsága teljesült is, igen ám, de ennek ellenére még másnap is rosszul ébredt. Most már rögtön „kapcsolt”, tudta, hogy az lehet a gond, hogy a túl hosszú nappal sem jó. Ezért aztán azt kívánta harmadik kívánságként, hogy bárcsak minden úgy lenne, ahogyan ezelőtt is volt.
Bizony, ezt kellett kérje, de valahogy ő sem hitte el, hogy ezek a szavak hagyták el a száját. De már késő volt. Minden visszaállt a régi kerékvágásba.
Ádám is rájött, hogy egyes dolgokat el kell fogadni úgy, ahogyan vannak, nem kell ellenkezni, nem kell változtatni. Elfogadta azt is, hogy iskolába kell menni – sőt, később már szerette is az iskolát –, s egy ilyen tapasztalatra volt szüksége, hogy rájöjjön, mennyire fontos iskolákba járni. Ettől kezdve Ádámot nem is szólították lusta Ádámnak, mert nem volt lusta és rendszerességgel járt iskolába.
Ádám és az édesanyja boldogan éltek, míg meg nem haltak. S bizony az ilyen Ádámok még ma is élnek közöttünk, s meg nem halnak…

2016

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.