Bakai Kitti: A fény szerelme-se

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Már régen leszállt az éj az erdőben.
Az állatok nagy része nyugovóra tért, és az erdő tündérei is álomra hajtották már borzas fejüket.
Ahogy egy hűvös szellő végigborzolta a fák ágait, megsuhintotta azt a nagy, puha levelet is, amin Cille, a kis fénytündér szuszogott békésen. A tündérke most hirtelen felriadt, s nagy, álmoslila szemeivel pislogott körbe. De hirtelen kiment az álom a szeméből, ahogy meglátta, hogy valami ezüstös fénnyel dereng át a fák ágai között. Megrázta ezüstöskék szárnyait, és felröppent. A többi ágon is látott egy-egy békésen alvó tündért, sőt, még egy kedves vörös mókus is kidugta az orrát az odvából. De Cille csak szállt tovább, úgy, hogy meg sem állt, egészen a tölgyfa legmagasabb ágáig.
Ott aztán lehuppant egy levélre, és nyújtózva terült el rajta. A tündérek igazán jól ismerik az erdőt, így Cille is sejtette, hogy az ezüstös fény az égen ragyogó Holdról árad, mégsem tudott betelni az éjszakai égbolt csodaszép látványával. Egészen a végtelenségig mindenhol csak aprócska fénypontok, mintha a világ legügyesebb fénytündére az egész sötét eget telepettyezte volna ezüstös csillagokkal.
Ahogy így álmodozott, a szeme sarkában megvillant valami szokatlan. Odakapta a fejét, és egy elsuhanó zöld fénypontot látott.
– Ne, zöld csillag, ne menj el! – ugrott fel Cille, és a fény után vetette magát. Sose látott még ilyen szép fényt azelőtt, főleg nem éjszaka. A fénytündérek nappal, a ragyogó napsütésben érezték igazán vidáman magukat, de Cillét most annyira a hatalmába kerítette a versenyrepülés a zöld fénnyel, hogy semmi ideje nem maradt ezen gondolkozni. Egyszerre csak eltűnt a fény előle – de csak egy futó pillanatra, aztán újra meglátta, alig néhány röppenésnyire tőle. A fénypont gazdája most megpihent egy illatos orgonabokron. Cille megpróbált olyan halkan a fény felé lopakodni, amennyire csak bírt, nehogy elijessze. A fény gazdája az egyik virágfüzér alá bújt, de még így is átvilágított zöldes fénye.

Németh Ibolya illusztrációja Bekerült illusztrációd a mesekönyvbe.

Cille tétován, halkan szólt felé.
– Hahó, zöld csillag! Hé, hahó!
– Hagyj békén! – szólt vissza a zöld fény gazdája morcosan. – Mit akar egy fénytündér tőlem?
– Zöld csillag, te miért nem az égen ragyogsz? – kérdezte Cille, és megpróbált bekukkantani a levél mögé, de Zöld Fény függönyként maga elé rántotta azt.
– Mit akar tőlem egy fénytündér? – kérdezte a hang hüppögve.
– Ó, Zöld csillag, ne légy szomorú! – ijedt meg Cille. – Majd én visszateszlek téged az égboltra!
– De hát én nem is csillag vagyok! – szippantott a lény, és kikukkantott a levelek mögül. – Csak egy szentjánosbogár. Smaragd. Csak egy bogár.
Cille nagyokat pislogott: még sohasem látott ilyen bogarat: csíkos csápjai, vörös mellénykéje és tényleg olyan zölden világított, mint egy valódi drágakő.
– Szerintem csodaszépen világítasz, csak-egy-bogár – mosolygott rá Cille. – És tudod, mi világít még csodaszépen? A Hold és a csillagok! De azt nem látod, ha itt búsulsz a bokorban. Gyere, megmutatom! – azzal hívogatóan megrebegtette a szárnyait.
Erre már Smaragd sem kérette tovább magát, sebesen Cille után röppent. Hamarosan együtt néztek fel a végtelen csillagos égre.
– Ugye, milyen szép az ég éjjel, Smaragd? – suttogta halkan Cille a sötétbe.
– Bámulatos! – suttogott vissza neki Smaragd. – Holnap is eljössz majd velem csillagokat nézni? – kérdezte kis idő múlva.
– Hát persze, hogy eljövök! – nézett rá mosolyogva Cille. – Te vagy az új legjobb barátom!
Smaragd még sohasem ragyogott olyan zölden, mint aznap éjjel.

2016