Czakó Péter: A gazdag ifjú

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Élt egyszer egy gazdag ifjú. A szüleitől már gyermekkorában nagy vagyont örökölt. Apja és anyja egymást átölelve, álmukban szunnyadtak el örökre: édesanyja halálos beteg volt, édesapja pedig elment vele, hogy a halálon túl is együtt lehessenek. A kisfiú mosollyal az ajkukon találta meg őket, habár édesanyja jobb szeme sarkában egy könnycsepp csillogott. Egy nagybácsi nevelte fel a gyermeket. Amint a fiú 18 éves lett, az idős rokont elnyelte az általa oly nagyon szeretett erdő.
Az ifjú egyedül maradt. Sokszor egész nap az erdőt járta, gyönyörködött a fák zúgásában, a madarak énekében, a patak csobogásában, az éjszaka nyugalmában. A szíve jó volt: nagy örömmel gondozta az erdei állatokat, és segítette a szegényeket. Egyszer, amikor megmentette egy kisrigó életét, a madarak teleszórták a kertjét illatos mezei virággal. Máskor pedig, amikor felruházott egy nincstelent, az hálából egyetlen kincsét, a borostyánkövét nyomta a tenyerébe.

Kondora Beáta illusztrációja Bekerült illusztrációd a mesekönyvbe.

Egy tavaszi napon a városban odament egy idős, vak koldushoz, hogy segítsen rajta. Furcsa mód a koldus tiszta volt, és egy gerlice pihent a vállán.
– Szánj rám egy percet, fiam! – kérte őt az öreg, és megszorította az ifjú kezét. – Te megsegítettél engem alamizsnával, én jó tanáccsal szeretnék neked szolgálni. Finom kezed van, és úgy érzem, a lelked is finom. A hangod azonban elárulja, hogy magányos vagy. Figyelj ide! Van nekem egy barátom, egy nagyon kedves lány. Minden hétfőn délben meglátogat engem a parkban. Ugyanolyan finom lelke van, mint neked, és a hangja ugyanolyan magányosan cseng. Úgy érzem, titeket egymásnak teremtett a jó Isten. Gyere el, és ismerd meg őt!
Az öregember szavai a fiú szívébe markoltak, mert szívesen megosztotta volna magányát egy társsal. Hétfőn az öreg mint régi barátját mutatta be őt a lánynak. A lány valóban kedves volt, tekintete a melengető napfényre, alakja a tóparti lengedező nádszálra, szája az érett eperre, hangja a hegedűjátékra, illata a rózsa illatára, nevetése édesanyja kacagására emlékeztette az ifjút. A lányt is megérintették az ifjú őszinte mosolya, tiszta tekintete és nemes szavai. Azon a délutánon minden alkalommal, amikor az ifjú őhozzá szólt, úgy érezte, mintha finom erdei szellő cirógatná az arcát.
Attól kezdve a fiú és a lány kettesben járta a természetet. Kilesték a vadakat, órákat beszélgettek az erdő ölelésében. Kis idő elteltével a fák alatt megvallották egymásnak szerelmüket. Megosztották egymással álmaikat is. A fiúnak régi vágya volt, hogy szólni tudjon az állatok nyelvén, és képes legyen a vadakkal beszélgetni, a lány pedig szeretett volna eljutni egy messzi, nevesincs városkának a piacterére, ahol a helyiek az év minden vasárnapján dalolóversenyt tartanak énekesmadaraiknak.
Hanem valami hamarosan nagyon megszomorította az ifjút. A lány megosztotta vele, hogy nem szívlelheti a gazdagokat, és gyűlöli a gazdagságot, ugyanis egy gazdag ember becsapta, és koldusbotra juttatta az édesapját, akinek ezért tönkrement az egészsége. Az ifjú szívét rettegés töltötte el: ha a lány megtudja, hogy nagy vagyona van, kiábrándul belőle. A lánynak feltűnt a fiú komorsága, de amikor faggatni próbálta őt az okáról, a fiú nem válaszolt, a lányt pedig nagyon bántotta, hogy szerelme nem őszinte vele.
Az ifjú rövidesen, amikor a félelem már elviselhetetlenné vált számára, felkereste tanácsért az öreg koldust. Miután megosztotta vele gondját, az öreg elkezdte törni a fejét.
– Fiam, mondta aztán, a szerelem a legdrágább kincs, amire szert tehetsz. De fabatkát sem ér, ha megmérgezi a hazugság. Tanácsom a következő: tárd fel szerelmed előtt az igazságot. Ha valóban szeret téged, megbocsát neked, ha pedig erre nem képes, el kell őt engedned, mert jobb magányosnak lenni, mint hamis szerelemhez ragaszkodni.
Az ifjú elszánta hát magát, elment a lányhoz, és elmondott neki mindent. A lány azonban rosszul fogadta.
– Miért nem mondtad el ezt eddig? – kérdezte könnyek között, felzaklatva. – Hogyan bízzak benned, ha ezidáig nem voltál őszinte hozzám?
Az ifjú ezt meghallva lesújtva elköszönt a lánytól, és elballagott. Lám, mennyire elszakíthat a vagyon és a hazugság két embert egymástól! Ezután gyorsan eladta minden tulajdonát, majd összes pénzét szétosztotta a szegények között, és elindult világgá. Előtte sírva ment az erdőbe, hogy a vadaktól elköszönjön. Azok próbálták marasztalni, a fák ágaikkal visszatartani, de mindhiába, nem volt maradása. Miután eltávozott, az egész erdő őt siratta.
A lány pár hét elteltével mélyen megbánta, hogy így beszélt a fiúval. Megértette, hogy a fiú nem önzésből, hanem félelemből hallgatta el az igazságot. Mit bánta ő már azt, hogy az ifjú vagyonnal rendelkezik, ha aranyból van a szíve! El is ment hozzá, hogy bocsánatot kérjen. De elkésett, a fiúnak csak hűlt helyét találta. Kereste mindenhol, amerre korábban közösen jártak. Kérte a vadakat is, vezessék el hozzá, de azok csak szomorúan néztek rá. A hiábavaló keresésbe végül belebetegedett. Megkereste az öreg koldust is, hátha tud segíteni. Az öreg végighallgatta, de sajnos nem tudott a fiúról semmit. Gondolatban saját magát hibáztatta, hogy rossz tanácsot adott. Próbálta vigasztalni a lányt, mindhiába. Ekkor utolsó reménysugárként eszébe jutott valami.
– Várj csak, virágszálam – mondta a lánynak bátorítóan. – Az a fiú az életénél is jobban szeret téged. Nem tud ő elfelejteni. Bármerre is jár, bármit is csinál, olyan helyen jár, olyan dolgot csinál, ami rád emlékezteti őt, hogy így, a magányban is tovább szerethessen.
A lány erre megosztotta vele mindkettejük álmait. Az öreg elmosolyodott.
– Ott lesz ő, abban a messzi városban, ahol a madarak versengenek. Ott minden madárének rád emlékezteti őt.
– Még ha ez így is van, bácsi, hogyan tudnék én odautazni? Hiszen szegény vagyok.
– Ne aggódj emiatt. Holnap jöjj vissza, megszerzem neked az utazáshoz szükséges pénzt.
Láss csodát, másnapra meglett az összeg. A lány elámulva köszönte meg az öregnek a segítséget.
– Köszönd meg szerelmednek. Éveken át segített bennünket, szegényeket, és mielőtt elment, az egész vagyonát szétosztotta közöttünk. – mondta a vén koldus.
A lány reménykedve utazott el a messzi városba. Egy szegény település volt a hegyek között megbújva, lakosai azonban nagyon vidámak voltak.Miután rábukkant a madárdal-versenyről híres térre, elkezdett kérdezősködni az ifjú felől. Megtudta, hogy nem sokkal korábban felbukkant ott egy ismeretlen fiatalember, aki nem szívesen elegyedik szóba a helyiekkel, de kedvelik őt, mert minden vasárnap eljön, hogy meghallgassa a madarakat, és aki ennyire szereti a madarak dalolását, az csak jó ember lehet. Az elkövetkező vasárnap oda is ment a lány dobogó szívvel, és mit ád Isten, szerelme valóban ott gyönyörködött a madárénekben. A lány odasietett hozzá, és sűrű könnyhullatás között kért tőle bocsánatot. A fiú először megdöbbent, majd ő is sírva borult a lány nyakába, és ő is bocsánatért esedezett. A helyiek csodálkozva bámulták a szerelmespárt, mivel a versengő kismadárkák sorra elragadtak egy-egy virágszálat a téren árusító virágosoktól, és a levegőből a fiatal párra szórták azokat.
Az ifjú és a lány rövidesen összeházasodtak, és letelepedtek a város melletti erdőben. Mindketten úgy értettek a madarak nyelvén, hogy egy idő elteltével minden versenyt megnyertek madárkáikkal, akik saját maguktól szegődtek hozzájuk az erdőből, mezőről. Az öreg koldusnak pedig a következő évben levelet vitt egy messzi földről érkezett, ismeretlen madárka, amelyben hírt adtak magukról a fiatalok. Az öreg boldog mosollyal hallgatta, amint felolvasták neki társai a levelet. A levélben többek között az állt: a kismadár úgy akadt őrá, hogy meg kellett keresnie azt a várost, ahol a világ leggazdagabb koldusai élnek, abban a városban pedig azt az öreg koldust, akivel gerlicék barátkoznak.

2016