Terhes Emma: Mese a kacsáról

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Ősz volt mikor kikeltem. Az első hetem után kezdem, mert azelőtt nem történt semmi, vagyis nem emlékszem rá, hogy történt volna. Egy kicsi dobozban voltam a többi kacsával együtt. Aztán a hét utolsó napján kiengedtek minket a dobozból, és nem volt mit tenni, menni kellett a többiekkel együtt. Elindultam, hátha kaland lesz belőle, de nem lett. Megragadott valami és átkerültem egy másik dobozszerűségbe. Rémisztő zajokat hallottam, az ég beborult vagy csak valami nagy élőlény eltakarta a napot? Berregés, zötykölődés lett a várt kalandból, aztán megérkezett a szabadság: kiengedtek a dobozból! Futottam, ahogy a lábam bírta, és velem futottak a többiek. Volt köztük sok ismerős a korábbi dobozból. Mindannyian ijedtek voltunk, úgy elfáradtunk a futkározásban, hogy egy idő után csak pihegtünk, egyhelyben összebújva. Aztán szólt egy furcsa hang:
– Lili, lili, lilikéim gyertek csak, gyertek! – és szóródott a sok finomság. Mi pedig ettünk, aztán ittunk és fáradtan elaludtunk.
Kiderült, ez így fog menni minden nap. Próbáltam felfedezni az új lakóhelyemet, és hol kapirgáló idegenekbe botlottam (nekem ez nem ment a hártyás lábam miatt), hol megkergetett egy ugató szörny, akit a gazda és a gazdasszony dédelgetett. A társaim mind szép fehérek lettek, és hangos gágogással üdvözölték a ház asszonyát, az én tollam fekete lett, csak a szemem körül fehéredett ki, és hiába tátogtam, nem jött ki a torkomon hang. Egy idő után a többiek fellöktek, ha futottunk a gazdasszony felé, belém csíptek és egyáltalán nem voltak kedvesek velem. Próbáltam más barátok után nézni, de a magasból nyávogó szőrgombóc sem tűnt túl kedvesnek. Kíváncsi voltam, mi van a kerítésen túl. Egy nap, amikor a gazda elindult a berregőjével, résnyi nyílás maradt az előtte áthatolhatatlannak tűnő falon. Nekiveselkedtem, és átpréseltem magam a résen. Futottam, ahogy bírtam ismét, egyszer csak megcsúsztam, bele egy hatalmas itatótálba. Aztán rájöttem, hogy nem itatótál az, hanem valami sokkal nagyobb. Más élőlények is laktak benne, egy sem volt hasonló az addigi ismerőseimhez. Féltem kicsit, nem volt a gazdasszony, hogy finom magokat szórjon, és estére senki nem terelt fedett helyre. Hallottam emberek hangját, és az ő beszélgetéseikből tudtam meg, hogy egy kanálisba jutottam. Mivel senki nem jött értem, és szórt ennivalót, ettem, amit találtam. Láttam egy pár hozzám nagyon hasonló alakot, csak az ő tolluk is más volt, mint az enyém. Párban jártak mindig, és még a szárnyukat is használták.
Néha felbukkantak kisemberek, akik dobozokat dobáltak be nekem, tele valami fehér folyós anyaggal. Szerintem összekeverhettek egy másik állattal, emlékszem a gazdasszonyom a nyávogós szőrmóknak öntött ilyesmit a tálkájába. Még kiabáltak is, hogy mi van, nem szereted a joghurtot?
Már teljesen feladtam, hogy barátom legyen, de egyik nap mellém szegődött a hasonlóak közül egy. Nem tudtam neki gágogni, de éreztem, hogy őt ez nem zavarja. Megmutatta, hogy szűrjem a vizet és egyem meg belőle a finom zöldet. Mutatott jó búvóhelyet, hogy veszély esetén ne lássanak meg. Mindig együtt tollászkodtunk reggelente. Bementem vele a kanális közepébe egy kis szigetre, lebuktam a víz alá és ott kerestem finom falatokat. Rájöttem, hogy mire való a hártyás láb. Nem voltam olyan, mint ő, gágogni sem tudtam, de mégis a barátom lett, sőt elhozta a hozzá hasonló társait is. Sokkal jobban éreztem magam, mint előtte azokkal, akikkel egy dobozból jutottunk a gazdáékhoz.
Minden este és reggel együtt hallgattuk, amit az ugató szörnnyel a parton sétáló emberek beszélgettek, hogy milyen szép lett a néma kacsa, hogy kifényesedett a tolla és annak ellenére, hogy a baromfiudvarba való, milyen jól feltalálta magát a kanálisban, a vadkacsák közt.
Én tudtam, hogy mindezt a barátaimnak köszönhetem!

(A kacsa Tápén a Beszterce utcai kanálisban és a partján egész évben látogatható, joghurtos poharat, üdítős dobozt és hasonló dolgokat kéretik nem bedobni!)

2016

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.