Szatori-Sárvári Katinka: Mese a kukásautóról és a postavölgyi tündérekről

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kedves, öreg, sokat-látott, zöld-kék csíkos kukásautó. Ez a kukásautó minden nap máshová gurult a kukákat üríteni, de hetente kétszer Postavölgyet járta. Volt neki több segítője is: volt két villogója, az egyiket a feje búbján, a másikat pedig hátul hordta, mindkettő szép narancssárgán villogott. Volt aztán három kedves bácsi, egyikőjük a sofőr bácsi, másik kettő pedig a rakodó kukás bácsik, akik mindig elkísérték és segítettek neki a kukák emelgetésében, visszatolásában. A kukásautót már alig várták a kukák, rendszerint mire a gazdáik kitolták őket az utcára már annyi szemét gyűlt össze bennük, hogy csak úgy pukkadoztak tőle, mondták is:
– Fáj a pocakom, fáj a hátam, jajajaj, alig bírjuk már cipelni ezt a sok szemetet!
– Jaj-jaj, kipukkadok, segítsetek, megszakadok, nem bíííírom! – így jajongtak a kukák a sok szemét miatt, s megmentőként várták, mikor bukkan már fel végre a kék-zöld csíkos barátjuk: a kukásautó.
Volt olyan kuka is, akit úgy megtöltöttek a gazdáik szeméttel, hogy még a tetejét is alig tudták rá csukni, s kikandikált belőle egy s más, ilyenkor így siránkoztak:
– Jaj, jaj, jön a hideg szél, összeborzolja a hajamat, kirepülnek a szemetek, megfázik a fejem, húzza már vissza valaki a sapkámat rám rendesen!
A kukák igyekeztek felhívni magukra a figyelmet, hátha akkor hamarabb kiürítik őket a kukás bácsik, s hátha hamarabb és szívesebben érkezik majd akkor Postavölgybe a kedvenc kukásautójuk: így aztán volt közöttük zöld, kék, piros, de volt citromsárga kuka is, sőt egyesek még csíkokat, pöttyöket, sőt matricákat is kértek a gazdáiktól, hogy igazán csinos kukává váljanak.
A kukák reggelente, amikor kikerültek az utcára nagyon lesték, mikor érkezik már meg végre a jó öreg csíkos kukásautó, s amikor valamelyikük meglátta villogva közeledni gyorsan adta is tovább a jó hírt a szomszédos kukának. Így aztán hamarosan az egész utca tudta, hogy végre itt van Postavölgyben a kukásautó!
Örömükben tapsikoltak is a kukák, összemosolyogtak, a kerekes kukák picit előrébb gurultak az utca felé, hogy hamarabb elérje őket a kukás bácsi. A kukásautó pedig egyre közeledett, minden ház előtt megállt, a kukásbácsik megemelték a kukákat, a kukásautó pocakját megtöltötték belőlük szeméttel – hej örült ennek a kukásautó, s örültek a kukák is. A kukásautó azért volt boldog, mert végre kapott reggelit és jóllakhatott a sok szeméttel, a kukák pedig végre megkönnyebbülhettek, és vígan gurulhattak vissza a helyükre, könnyed, légies mozgással, nem görnyedeztek már a sok súly alatt.

Szatori-Sárvári Katinka illusztrációja Bekerült illusztrációd a mesekönyvbe.

Szatori-Sárvári Katinka rajza

Történt egyszer egyik ilyen korareggeli órában, amikor a kedves öreg, sokat-látott kukásautó végiggördült Postavölgy útjain és végezte a dolgát, hogy valami egészen különöset vett észre az egyik porta előtt: egy halványrózsaszín, csillogó, kehely alakú kuka várta őt. A kis kukásautó lelassított majd megállt a kuka előtt, a kukás bácsik leszálltak a kukásautó hátulján lévő fellépőjükről, s amikor közelebbről szemügyre vették a kukát igencsak elcsodálkoztak. A rózsaszínű kukából ugyanis mindenféle érdekes, titokzatos holmi állt ki: néhány csillogó, aranyszínű, csillagos végű botszerű valami, egy hófehér törött szárny-féleség, egy valaha jobb időket látott selyemből, tüllből készült, mára már foltos és szakadozott halványkékesen csillogó fátyolféleség, pillekönnyű, néhol felfeslett pasztellszínű anyagdarabok, apró ruhácskák, egy szakadt, ám gyémántkövekkel kirakott, liláskék balerinacipő – megannyi valaha álomszép furcsa holmi volt abban a kukában. A kuka tetejét nem tudták rányomni, annyira tele volt pakolva, mégis amikor a kukás bácsik felemelték, pillekönnyűnek érezték a kukát. S ami a legfurcsább volt, nem volt büdös, mint általában a többi kuka, hanem tavasz-illatú!
A kukás bácsik alig merték megfogni a kukát, s beleönteni a tartamát a kukásautóba. Kíváncsian lestek be a sűrű tujabokrok mögé rejtőző kertbe, hátha meglátják, kik laknak itt, akiknek ilyen kukája van? Ahogy ott kukucskáltak, az egyik kukásbácsi a tujasövény egyik ágát félretolta, s az elétáruló látványtól még a lélegzete is elállt: egy kastélyt látott maga előtt, csúcsos tornyút, színes falút. A kastély egyik tornyának ablakán épp kinézett a kastély egyik lakója: egy fodros-bodros, aranyhajú, halványkék ruhás, selyemfény palástú, rózsaszín szárnyú tündér! Ahogy a tündérke meglátta a kukásbácsit, kedvesen integetett neki és elmosolyodott. A kukásbácsi szíve megtelt örömmel, aztán visszahajtotta a nagy tujaágat és elmesélte a többieknek, hogy mit látott. Ettől a naptól kezdve a kukásautó a szokottnál is jobban várta a reggeleket, amikor Postavölgybe indulhatott, kifényesítette a kerekeit, alaposan megmosta az arcát, testét, tisztára törölte az üvegeit, ellenőrizte, hogy jól működnek-e villogói és a dudája; a kukásbácsik mindig a legszebb, legtisztább, legzöldebb ruhájukba bújtak, a legfényesebb csíkú mellényüket vették fel hozzá. Várták mind nagyon, hogy Postavölgybe jöhessenek, a sok szép, színes, mintás és matricás kuka mellett elvihették minden alkalommal a tündérek illatos kukájából is a szemetet – nagy megtiszteltetés!
Így volt, mese volt, igaz volt. Aki nem hiszi, jöjjön Postavölgybe s járjon a végére!