Juhász Pál: A csend úrfi

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Szűkösen fértek el a gyermekek a tanyasi iskola fénytelen termében. Négy kisteljesítményű villanykörte próbálta bevilágítani a téli szürkületbe burkolózó füstös termet. A régi cserépkályha jó meleget adott, de néha pironkodott, hogy égetett csempéi fúgái közül kiszivárgott a füst. A zöldre festett kopott tábla előtt, ült a fiatal tanár néni.
– Gyerekek! A mai osztályfőnöki órán, szeretném megkérdezni tőletek, hogy kinek mi a legnagyobb álma – szólalt meg kedves hangján. Tiszta tekintetével nézett végig a mosolygó gyermekeken.
– Misike, neked mi a legnagyobb álmod? – kérdezte ránézve a szőke kisfiúra.
– Én vadászpilóta szeretnék lenni, tanító néni – felelte izgatottan.
– Kívánom, hogy sikerüljön, de, akkor nagyon sokat kell tanulnod – felelte mosolyogva.
– Katika, neked mi a legnagyobb álmod? – szólította meg a fekete hajú kislányt.
– Én tanító néni szeretnék eljutni arra a csillagra, ahol édesanyám lakik – felelte szomorúan.
– Ha nagyon szeretnéd, meglátod, eljutsz oda, de addig is gondolj arra, hogy édesanyád mindig veled lesz – vigasztalta, miközben próbálta lenyelni a könnyeit.
Tekintetét végigpásztázta a gyermekeken, és megakadt a szeme a leghátsó sorban ülő vékony fiún, aki egyedül ült a padban.
– Zolika, neked mi a legnagyobb álmod? – kérdezte a megrezzenő fiútól.
– Én nem szoktam álmodozni tanár néni. Tudja, az olyan lányos dolog – felelte komolyan. – Én biztos vagyok benne, hogy meg fogom lelni a csendet – jelentette ki magabiztosan.
A diákok torkában szinte egyszerre robbant fel a gúnyos kacaj bomba. Fület sértő hangja rázúdult a sápadt fiúra, akit ez láthatólag nem zavart.
– Csendet kérek! – kiáltotta a tanárnő.
A gyermekek elhallgattak.
– Kérlek, benneteket tiszteljük meg egymást annyira, hogy nem gúnyoljuk ki – nézett a gyermekekre szigorúan. – Járj szerencsével Zolika – kívánta elgondolkodva.
Zolika másnap reggel elindult az iskola felé, de amikor senki sem látta, balra befordult egy kis utcába, ami az erdő felé vezetet. Ösztöne azt súgta, hogy a csendet az erdőben leli meg. A fagyott hó hangosan ropogott kopott csizmája alatt. Egyre beljebb ért az erdőbe, amikor furcsa hangot hallott, körül nézet, de nem látott semmit.
– Kérlek. segíts nekem kisfiú! – hallotta a recsegő hangot.
– Segítenék én, de nem látom hol vagy – felelte, szemeivel kémlelve a havas fákat.
– Itt vagyok a talpad alatt – hallotta újra a recsegő hangot.
Óvatosan arrébb lépett, de még mindig nem látott semmit, csak csizmája nyomát. Leguggolt, és kesztyűs kezével finoman, elkezdte arrébb seperni a havat, ahol a lábnyoma volt. Először egy jégsapkát látott meg, amelyet jégvirág díszített. Levette a kesztyűjét, hogy ujjaival, finomabb mozdulatokkal tudja elsöpörni a havat. Előtűnt két csillogó jégszem, majd a kicsit pufók arc is.
– Ki vagy te? – kérdezte a furcsa lénytől, miközben átlátszó testéről is letisztította a havat.
– Én vagyok a jégmanó. És mielőtt még megkérdezed, hogy kerültem ide. elmondom, hogy Fagyapó büntetett meg, mert együtt játszottam a Tavasztündérrel, az ősi ellenségünkkel – felelte.
– Értem. Hogy segíthetnék neked, hogy kiszabadulj a fogságodból? – kérdezte.
– Találd meg a Tavasztündért, és együtt gyertek ide – felelte.
– Hol keresem őt? – kérdezte tanácstalanul.
– Higgy benne, hogy megtalálod, de kérlek, siess, mert már nagyon éhes vagyok. Napok óta nem ettem már jégkását, és erősen korog a pocikám – kérte.
A fiú tovább indult sietve. Magában azon gondolkodott, hogy találhatná meg a Tavasztündért decemberben. A létezésében nem kételkedett, hisz ha Jégmanó létezik, akkor Tavasztündér is. Igen, de hol lehet. Hírtelen az arcát megérintette egy langyos szellő, ami csak egy pillanatig tartott. Fejében gyermekláncfűként kapcsolódtak össze a szavak.
Tavasztündér, te várakozó virágos kikelet,
Madárfüttyös magányodban hol lellek?
Tiszta vizű patakocska, hol mossa lábad?
Lelkemnek súgd meg kérlek, hol talállak?
Egy szempillantás alatt virágba borult körülötte az erdő. Sosem látott színes tollazatú madarak kezdtek el énekelni gyönyörű hangjukon. Szarvasok, és őzikék legelték körülötte a zsenge füvet. A simogató napsugarak átmelegítették reszkető testét.
– Itt vagyok kisfiú, mert szép szavaiddal engem hívtál. Mondd, miben segíthetek neked? – kérdezte a vastag tölgyfa mögül elő lépő gyönyörű lány. Fehér ruháját színes élő virágok díszítették, melyek kelyheiből zsongó méhek, és dongók lakmároztak. Szőke, hosszú haja körül pápaszemes pillangók repkedtek.
– A Jégmanó kért meg rá, hogy keresselek meg, mert bajba került – motyogta, hisz a gyönyörű lány látványától zavarba jött.
– Gondolhattam volna – felelte mosolyogva. – Ölelj át jó szorosan, kérlek.
Bátortalanul átölelte a lány derekát, és már repültek is, a daloló madárkák kíséretében. Hamar megtalálták a Jégmanót, akit egy pillanatok alatt kiszabadított a Tavasztündér. Első dolga az volt, hogy egy ágról letört egy jégcsapot, és elkezdte jóízűen majszolni.
– Mivel a Jégmanót nem tanították meg a tisztességre, én kérdezem meg tőled, hogy mit keresel, ebben a zord sötét erdőben? – kérdezte kedvesen.
– Hidd el, meg akartam kérdezni, de első dolog az evés, és minden más ráér utána – zsörtölődött.
– A Csendet keresem – felelte a szép szemekbe nézve.
– Óh! – sóhajtott. – Csend úrfi fent lakik a legmagasabb hegyen, ahová még szélapó sem tud feljutni – felelte elgondolkodva.
– Semmi pánik – mosolyodott volna el Jégmanó, ha tudott volna. – Én megmutatom neked az utat, de egyiken sem mehetünk veled – ugrándozott örömében, hogy segíthet.
– Nagyon szépen megköszönöm neked, ha útba igazítasz, tudom, a többi már rajtam múlik – felelte illedelmesen.
– De szépen beszélsz – sóhajtott a lány.
– Beleszerettél mi? Bezzeg nekem nem sóhajtozol így – féltékenykedett.
– Te is tudod, ha beléd szeretek, belőled víz lesz, és elnyel a szomjas föld – felelte egy forró csókot küldve feléje, az egyik pillangóval.
– Jaj, ne – ugrott gyorsan a fiú háta mögé, így a pillangó az ő ajkaira szállt.
– Ez a csók adjon erőt, hogy elérd a célod – hegedültek a szavai, majd hírtelen eltűnt.
– Végre elhúzta a csíkot – mondta gúnyosan. Gyere, induljunk az égig érő hegy lábához – indult el az erdő belseje felé.
Amikor nagy sokára odaértek, a fiú nagyon elcsodálkozott, mert még ilyen magas hegyet nem látott. A csúcsát hegyek takarták, sima oldalán nem talált fogást.
– Még nem tudom, hogyan fogok feljutni a tetejére, de feljutok az egyszer biztos – mondta lelkesen – miközben fejét vakarta.
– Tetszik ez a hozzáállás barátom. Aki valamit igazán szeretne elérni, az el is fogja. Szerénységem, hálám jeléül megnyitja neked a hegyet, és útjára enged – bukfencezett néhányat a hóban, miközben egy versikét motyogott:
Hegy szelleme ébredj álmodból,
Szánd meg a fiút, ki erre vándorol.
Nyisd ki kapudat, csúcsodra felérjen,
Csend úrfival, némán beszéljen.
A hegy nagy robajjal nyílt meg a fiú ámulatára. Meg akarta köszönni a barátjának a segítséget, de mire felocsúdott a nem mindennapi látványtól, már nem látta sehol. Belépett a hegy gyomrába, aminek oldalán tüzes lávacsíkok lövelltek fel baloldalon, a jobb oldalon pedig lefolyt. Levette a kabátját, és óvatosan elkezdett mászni felfelé. Az éles sziklák felhorzsolták a kezét, a mérges gázok sokszor köhögésre ingerelték, de ő csak mászott, még fel nem ért a hegy tetejére. Kimászott a kürtőből, és mosolyogva nézett szét. Gyönyörködött egy pár percig a tájban, majd leült egy sziklára, hogy fel tudjon készülni a nagy találkozásra Csend úrfival. Lehunyta a szemét, vett egy nagy levegőt, és két szívdobbanás között átélte a legcsodálatosabb érzést, amire vágyott. Csend úrfi ölelő karjaiba vette, majd egy felejthetetlen élménnyel, útjára engedte.
A fiú megértette, hogy a csend eddig is vele volt, csak nem hallotta meg lelkében a sóhaját.
Másnap reggel a tanító néni oda sétált hozzá, és megsimogatta a fejét.
– Hol voltál tegnap Zolika? Nagyon megijesztettél minket – nézett a mosolygós kék szemekbe.
– Megtaláltam a csendet – mondta alig hallhatóan.
Most senki sem nevetett, mert érezték, hogy igazat mond.
– Egyszer elmeséled nekünk a történetet? – kérdezte.
– Talán, egyszer, ha mindenki megtalálja a csendjét – felelte.

2016