Haranghy Géza versei

A SZÉL

A Szél már nagyon unatkozott,

hisz senkivel sem barátkozott,

csak hallgatta titkon, mit beszél,

csillagok nászáról Hold s az Éj.

Majd kérdezte a fehér havat,

hogy jó barátja mért nem akad

soha, soha senki sem neki,

helyét immár ezért sem leli.

S szólt a Hó, feketén-fehéren:

állj meg velem kicsit a téren,

de halkan szólj csak, igen halkan,

mert szerteszáll az összes havam!

Széllel bélelt üres szavad

felkapja a sok-sok havat!

Ám a Szél, ezt máris unta

s a magáét fújta-fújta.

Sietett és máris szaladt,

ideje egy perc sem maradt.

Fütyült tovább úgy, mint régen,

s átrohant a széles téren.

A KIS HÓPIHE

Hópihe hullt: egy szem. Egy árva az égből.

Nem volt neki társa. Fehér arca fénylő.

Fénylő fehér csillag, szárnyai ragyogtak,

apró fűszálacskák alatta hajlongtak.

Ide hullj, csak ide! Ide a keblemre!

Nem láttam ily szépet egész életembe’.

Versengtek, daloltak, ide hullj csak énrám!

Ilyen csodaszépet sosem láttam még tán’!

Hullt a kis hópihe, szállingott a légben,

de a szörnyű bánat ott mart a szívében.

Röptében sírdogált, sírt-rítt, mint a zápor.

Nem látott lent, havat, se közel, se távol.

Bánatában ekkor oly könnyekre fakadt,

kristály ruhácskája szanaszéjjel szakadt –

Csillogó kis könnycsepp kúszik a fűszálon,

alszik már, alszik már, hópehely barátom.