Gueth Zsófia: Egy rókakölyök karácsonya

„Fecseg a felszín és hallgat a mély” – gondolta magában Sára, ahogy ült a radiátor melege mellett és bámult ki a hóesésbe. Csak ült ott és nézte, ahogy sűrűn, nagy pelyhekben esik a hó. A radiátor melegsége bár testét átmelegítette, szívét képtelen volt. Csak ült ott magában és figyelte a szakadó hóesést. Nem messze tőle, valahonnan a távolból egy apró hangra lett figyelmes. Egy hang azt suttogta, öltözzön és induljon. Induljon ki a szakadó hóban, mert valahol szükség van rá. Hipp–hopp felöltözött, csizmát húzott és elindult. A hang újra csilingelt. Felnézett egy kopár fa ágára, látta ott ül egy aprócska angyal.
– Pszt! Csak te látsz engem! Gyere, gyere utánam! – szólt az angyal Sárához. Lassan besötétedett, ő pedig csak ment és ment, nagyokat lépett a térdig érő hóban követve az angyalt. Az repült előre, egyik fától a másikig. Lassan kiértek a háztömbök közül a nyílt természetbe. A hóesés lassan csillapodott, már látható volt a Hold.
– Gyere, csak gyere! – hívta Sárát az angyal.
– Hová megyünk? – kérdezte kíváncsian a lány.
– Majd meglátod! – szólt titokzatosan az angyal.
Csak ment és ment az angyal után, mígnem egy barlanghoz értek. Menj be, bátran! – biztatta az angyal Sárát.
A lány már nem igazán bízott a világban, nem tudta, mit tegyen, most tényleg félt.
– Sötét van, nem merek!
– Figyelj csak!!! Hallod?
Sára hegyezte fülét, de semmi.
– Mit kéne hallanom?
– Csak figyelj! Figyeld a szíved, figyeld a hangokat!
Sára becsukta a szemét, figyelt. Mintha egy állat sírt volna a barlang mélyén. Az angyal észrevette, hogy minden megvan, Sára szeme felragyogott.
– Igen, megvan, tudom mi a dolgom! – szólt, majd elindult be a barlangba.
Karácsony napja volt. Mindenki otthon volt, melegben, szeretetben, családdal, biztonságban, míg Sára épp egy barlang mélyére tartott, befele az ismeretlenbe, és most az egyszer bízott, bízott az angyalban, hát ment.
Ahogy kicsit beljebb ért, egy öregapó ült a tűznél. A lány kicsit félénken megközelítette és így szólt hozzá.
– Szép jó napot!
Az apó öreg volt, ráncos, látszott rajta, hogy a kinti élet viszontagságai bölccsé tették. Szakálla a földet szántotta. A lány leült mellé. Csendben hallgattak, miközben a tűz finoman, melegen ropogott. Az apó egy szó nélkül egy fáklyát adott neki, hogy jobban lássa, merre megy. A lány továbbment, egyre mélyebbre és mélyebbre, befele a barlangba. A következő kanyarnál a fal mellett egy aprócska mélyedésre lett figyelmes. Egy rókakölyök bújt meg és csak sírt és sírt. Valószínűleg az anyját kereste, de az nem volt sehol.
Sára így, bátran lehajolt hozzá.
– Hát te hogy kerültél ide? – szólt a kis rókához.
A rókakölyök nagy félő szemekkel nézett rá. A lány karjába vette a kis rókát, másik kezében a fáklya és elindult kifelé a barlangból. Kifele az öregapó mellett elhaladva megállt egy pillanatra, hálával telve rátekintett, összemosolyogtak. A lány hamarosan kinn volt a kis rókával a barlangból. Már nagyon besötétedett, a természetre Isten ráborította az éjszaka fátylát. Az angyal elégedetten mosolygott: küldetés teljesítve – kacsintottak össze Sárával. Hazafele a Hold fénye meg–megvillant a hófehér havon, mígnem a hosszú út után Sára hazaért. A kis rókát meleg plédbe burkolta és az ölébe véve együtt melegedtek most már a radiátor melege mellett és figyelték a kinti hóesést.
Így történt, hogy egy barlangban magára hagyott rókakölyök családra lelt Sára személyében. Sára, mivel jól értette az állatok nyelvét, hamar megszelidítette az amúgy vadon élő állatot, a kis róka pedig végre érezte azt a szeretetet és biztonságot, amitől ott a barlang mélyén kuporogva oly messze volt. Így lett Sára rókamamává ezen a téli estén. Ettől a karácsony estétől kezdve pedig mindkettejük élete megváltozott. Az angyal jóvoltából nem volt több magányosan töltött karácsony, a kis róka lassan nődögélt és örökre Sárához tartozott.

2017 Veszprém

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.