Stella Rayonner: Éjfekete szépség

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Hangos, boldog nevetés töltötte be a napsütötte mezőt. A gyermekkacaj a bársonypuha fűtengeren leterített piros-fehér kockás pokrócon ülők közül hangzott fel, amelyhez felnőttek nevetése is társult.
– Hogy te milyen kis csintalan kislány vagy! – simította meg a kislány kipirult arcát egy szemüveges férfi. A gyermek a férfi felé emelte mind a két kezét.
– Apa!
Az apa az ölébe kapta a lánykát, és össze-vissza csiklandozta.
– Annácska, mit szeretnél? – nyomott csókot a homlokára.
A lány elvigyorodott, kivillantva apró fogait. – Apuci, elmehetek virágot szedni? – pislogott kedvesen. Az apa szíve megmelegedett, ahogy nézte a barna fürtökkel keretezett gyermeki arcot.
– Menj csak! – állította talpra kislányát. – De ne menj messzire!
– Kincsem! – kiabált az egyre távolodó gyermek után egy női hang.
Anna megfordult, és lehajtott fejjel visszalépegetett a kockás pokróchoz.
– Mi az, anyuci? – tudakolta kicsit durcásan, amely érzéstől az arca kicsit felfújódott.
– Vidd a napernyőd, nehogy napszúrást kapj, rendben? – egy rózsaszínpöttyös ernyőt nyújtott át a kicsiny kezekbe. Megigazgatta lánya sárga színű virágokban díszelgő szoknyáját.
– Így ni, most már mehetsz – ölelte át gyermekét. Anna csókot nyomott édesanyja barackillatú arcára, majd a felhúzott ernyővel együtt futni kezdett az illatos mezőn.
Egyre csak rohant és rohant, mintha valaki üldözné. Aztán megtorpant. Ereiben megfagyott a vér, amikor felfogta az eléje táruló látványt. Szíve hangosan kezdett verni. Mintha egy mesébe cseppent volna. Mindenhol virágok. Kék. Sárga. Narancsszín. A szivárvány szinte minden színe tükröződött az égszínkék tekintetben. Mélyet lélegzett a varázsillatból, közben lassan leguggolt, hogy szedjen édesanyjának egy csokorra való varázslatot. Sejtette, hogy ha bárkinek is szól erről a csodás helyről, nem hinnék el. Ezért gondolta úgy, hogy elviszi szüleinek a szürkeséget széttördelő sokszínűséget sok-sok illattal megfűszerezve.
A gyengéden fújó légáramlat azonban beleszólt a csodába. Viharossá fejlődött a szél, amely kikapta a kislány kezéből a napernyőt, és egyenesen az Anna mögött magasodó sötét rengetegbe vonta, akár az árny. A lányka felállt, lesöpörte szoknyájáról a fűszálakat, és belenézett az alagutat alkotó fák özönébe. Fellegekre emlékeztető szemében semmiféle rémület nem volt felfedezhető. Helyén inkább a kalandvágy égett. Széles mosollyal az ajkán ugrándozott az erdő bejárata felé. Mikor odaért, felnézett a legelső terebélyes fára.
– Hű, de magas! – ámuldozott. Megérintette a fatörzset. Ujjai alatt dobbanásokat érzett. – Neked is van szíved? Nekem is van! – nyomta kezecskéjét a mellkasára. – Szia, fa! – köszönt a méteres növénynek, aztán tovább szökdécselt, be a sötétségbe.
Pár perc múlva a levegő lehűlt, a nap melengető sugarai képtelenek voltak behatolni a sűrűn zárt leveleken. Suhanások, kísértetesen sípoló levegő uralkodott a mélységben. Anna hátán végigfutott a hideg. Már nem érzett boldogságot. Szeme megtelt félelemmel és könnyel. – Van itt valaki? – kiáltotta a sokadszorra hallott suhanás után. Lassú léptei felgyorsultak. Rohant. Barna fürjei az izzadságtól a homlokára, a tarkójára tapadtak. Megállás nélkül futott, közben levegő után kapkodva sikított, ám hangja nem bizonyult elegendőnek, mert a magas fák méregzöld leveleiről visszapattant a segélykérés. Lába megakadt valamiben. Anna hasra esett. Nem mert megmoccanni, amikor vérfagyasztó morgást hallott meg maga mögül. Nagyot nyelt, viszont a kíváncsiság most is sokkal erősebbnek bizonyult a félelemnél. Megfordult. Egy óriási, sötétszürke bundájú farkas vicsorgott rá, éles fogai közti résekből nyál csorgott a nedves földre. Anna szembenézett a fenevaddal. El akart futni, de képtelen volt rá. Fájt a lába, amit az eséskor vert be. A farkas felüvöltött, megnyalta a pofáját, közben szemét a lányon tartva közeledett az áldozat felé. A védtelen gyermek egyvalamit tehetett. Eltakarta a szemét, és várt. Abban a pillanatban, amikor a vad Anna felé ugrott, éles fény ölelte körbe a rémisztő erdőrészt. Patakoppanás és nyüszítés töltötte be a környéket. Anna tenyere lehullott a sós cseppektől ázott szemekről. Eltátotta a száját az eléje táruló látványtól. Egy éjfekete paripa állt előtte, védve a kislányt a most már földön fekvő fenevadtól. Sörényében hófehér szálak csillogtak, amit időnként megrázott idegességében.
Az éhes farkas lábra állt, és minden habozás nélkül nekiugrott a hatalmas védelmezőnek. A fekete ló nem tért ki az útjából, hanem olyat tett, amelyet Anna csak a mesékből tudhatott. Újból megrázta sörényét, amely a sebes mozgatás következtében teljesen ragyogó fehérré vált. Mellső lábaival nagyot dobbantott, amelytől a ragadozó legalább három métert repült. Harmadszorra már nem mert a fekete szépség közelébe merészkedni, de a lóval felvett szemkontaktus azt sugallta, hogy még nincs vége. Az éjfekete nőstény, miután látta, hogy a farkas nem tér vissza, megfordult, és rábámult az immáron már nevető Annára.
– Szép paci! – simította végig az állat lehajtott fejét.
Felült megmentője hátára, aki kivitte a sötét, hideg erdőségből a magányos, elveszettnek hitt kislányt. A rengeteg bejáratánál leereszkedett, hogy Anna le tudjon szállni róla.
– Annácska! Anna! – kiáltották sokan. A hangok aggódással voltak telítődve.
Anna elkezdett rohanni a mezőn, és egyenesen édesanyja karjaiba vetette magát, ahol az apai kezek is megszorították.
– Aj, annyira aggódtunk! Jól vagy? Hol voltál? – csókolták végig a szeretett leányt.
– Vigyáztak rám! – mosolyogta az éjfekete paripára nézve, aki meghajolt a mosolygós szemek láttán, megfordult, és eltűnt a sűrűben.

2017 Siófok

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.