Szabó Gitta: Szellőtánc

Kicsiny szellőcskék kergetőznek,
Összecsapnak, szétszélednek,
Egyesével tekeregnek,
Amibe tudnak, belekötnek.
Felkapnak néhány porszemet,
S lehulló, hervadt falevelet.

A porszem is játékba kezd,
Szellő szárnyán útra kel.
És a falevél?
Lágyan lebegve földet ér,
Egy tikkadt százszorszép mellé,
Melynek kókadt szirmai közt,
Szomjas katica hűsöl.

A szellők már a felhőket kergetik,
Mint juhász a nyáját terelgetik.
Bárányfelhők tornyosulnak,
Borúsan mordulnak a szél fiakra.
Mordulhatnak, mind hiába,
Pimasz szellők nem riadnak,
Kamaszos hévvel, tovább fújnak.

Többé már nem könnyű a játék,
Súlyos fellegekhez ők még gyengék.
Összefogtak, s mert „sok kicsi sokra megy”,
Szellő-ifjakból így, erős szél lett.
Vihar kabátját magára kapta,
Megtépázta, a büszke fákat,
Hajlítgatta a susogó nádat.

A százszorszép is táncol a széllel,
A katicát is hívta keringőre,
Ám a katica riadtan ébredt,
A vihar közeledtére felreppent,
Pettyes szárnyával búcsút intett,
Sietett, hogy mielőbb hazaérjen.

2017 Budapest