Ráczné Páldy Eszter: Születés

Napok óta bíborban úszott az ég. Valami készült. Valami, ami kissé baljós. Egyre mélyebb lett a szín. Aztán sötét lett. Eltűnt ami a világosat adja. Nem értettem.
Aztán megjelent a gyermek, hogy előkerítse azt a nagy fényes gömböt. Ő maga pici volt, a sötét meg nagy. Mellé kellett szegődjek. Csak kísértem, hátha kellek neki, hátha szól, hogy segítsek. Nem szólt. Tudta hová megy.
A sötéten át, a karmokon át, a tüskéken át. Egy-egy tüskét elhajlítottam, egy-egy karmot eltérítettem. Pici fénypont voltam, és csak kísértem. Segíteni szerettem volna, talán könnyebb lett az útja, hogy nem volt egyedül. Kísértem a szememmel, mintha őrangyala volnék. Átvergődtünk a bozótos sötét rengetegeken, ki egészen a világ végéig. Mindketten tépettek voltunk már.
És akkor ott, a világ végén, egyszerre megváltozott minden. Vége lett a sötétnek, és hideg, nagyon hideg szikrázó fényesség volt mindenütt. Nem tudtam továbbmenni. Ő tovaröpült a messzeségbe, mint aki tudja hova. Én beleragadtam a bozótsötétségbe, ott világítottam kicsi pontként a nagy feketeségben. Gondoltam, legalább megtalálja a visszautat, ha megjön. Maradok fényes pont és várok. És akkor észrevettem, hogy sok-sok ilyen fényes pont van a fekete bozótban. Mi vagyunk a csillagos ég.
Várakoznom kellett.
És egyszer csak a bozótból süvítve érkeztek a sárkány és madárlovasok. Nagy lendülettel törték át a sötétség határát, oda igyekeztek, ahová a pici. Szárnyalva tűntek el a messzeségben.
Nem telt bele sok idő, sorban visszahulltak, úgy mint mikor élettelen, megégett, béna, halott madarak hullnak alá az égből. Az érdekes csupán az volt, hogy mihelyt elérték a mi világunk sötét bozótját, feléledtek. Lassan magukhoz tértek mind, de már mások lettek mint voltak, lassabbak, megfontoltabbak, és egészen megváltozott az arcuk. Csak néhányan nem estek vissza. Nem tudom mi lett velük.
Én csak vártam…
Nem tudom már hogyan tudtam meg, mi történt a picivel. Eljutott oda ahová ment, ahhoz akit keresett. A Hatalmas madár volt, hatalmas csőrrel, hatalmas karmokkal, hatalmas szemekkel, hatalmas erővel.
A pici a madár elé állt, s a szemébe nézett. A Hatalom pedig a hatalmas csőrével miszlikbe aprította. Nem maradt belőle más, mint egy halom húscafat.
Két tarisznya volt a madárnál. Az egyikben a fényes gömb bújt meg, ez volt a jobb oldalán. A másikba, amely üres volt, belerakta a húscafatokat és a bal oldalára rakta. Bal oldalon volt a madár emlője, s a tarisznyába belefolyt a madár teje. Tudta ezt jól a Hatalmas, azért tette úgy a baloldali tarisznyát.
A tej összeforrasztotta a húst. Lassan. Nagyon lassan. Évek teltek el. És egyszer csak a tarisznyában megmozdult valami. Nem volt már a pici.
Madárember lett, akinek olyan szeme volt, hogy mindenen és mindenkin átlátott, olyan szíve lett, hogy mindent és mindenkit megértett, olyan esze és tudása lett, hogy mindenkinek tudott egy tanító szót mondani.
Ránézett a Hatalmasra, nem szólt egy szót sem, de az tudta mit szeretne. Csőrével kinyitotta a jobb tarisznyát és a fényes gömb lassan-lassan , mint aki újra felfedezi a világot, felúszott az égre.
A hideg fényt melegség járta át.
A madárember a Hatalmassal maradt.
Néha-néha visszatér hozzánk, de nem kellek én neki mint csillagkapu a sötétségben, mert minden csillagot ismer. Bármelyiken beléphet hozzánk.
És olyankor mesél. Aztán eltávozik ismét.
És az égen fehér fény ragyog.

2017 Cserszegtomaj

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.