Albert Horváth Szilvia: Sómanó

Réges-régen egy sűrű erdő mélyén apró manócskák éltek. Arról voltak híresek az ici-pici pagony lakói számára, hogy óriási kíváncsisággal voltak megáldva. Lássuk csak, ott volt, Lepkekergető Levente, Mohaevő Zita, Felhőszámoló Erik és így tovább. Csak egy manócska búsult neki, hogy őt bizony semmi sem érdekli, Soma manó. A napok egymás után röppentek el, mígnem Soma manót egy verőfényes reggel szülei iskolába küldték. Szegény kisfiú, már iskolába menet, félni kezdett, hogy kinevetik őt, hiszen tudta ő, se barátja, se kedvenc időtöltése. Leült egy szépen csillogó kőre erőt gyűjteni, de hiába csicseregtek neki a madarak, susogott a szél, lágyan simogatta a szellő, melengette a napocska, semmi nem derítette jobb kedve. Mikor odaért az iskolához vagy húsz manócskát látott, kisebbet és még kisebbet, de ő volt a legapróbb, amitől még jobban inába szállt a bátorsága. Azzal kezdődött az első tanítási nap, hogy mindenki felállva bemutatkozott, mint például Soma manó padtársa:
– Levélszárogató Misi vagyok, imádom a különleges növények leveleit gyűjteni és összepréselve kiszárítani a könyveimben. Ezután szegény Soma felállta és csak ennyit tudott mondani, Soma manó vagyok. Csend és csend, várták, hogy elmondja, mi érdekli őt, de amikor a manócskák rájöttek, hogy nem mesélt Soma magáról többet, óriási kacajban törtek ki! De hiszen te Soma manó azaz Sómanó vagy! SÓMANÓ, SÓMANÓ SÓMANÓ! Kántálták a többiek. Soma először meg sem értette a szóviccet, majd összeállt fejében a kép, a Soma és a manó összemosva: Somanó, de hát az mégis furán hangzik, ellenben a Sómanó nemcsak, hogy vicces, de küldetést is ad neki. Ekkor világosodott meg Soma, hiszen a nevében is benne van, hogy őt a só érdekli. Igen jókedve kerekedett ettől még az sem zavarta, hogy tudta, ez a gúnynév örökre rajta marad.
Teltek múltak az évek és Sómanó, mert most már mindenki így hívta a falucskában, csak nem szakadt el a sótól. Már-már úgy gondolta a többi manó, hogy hősünk só utáni sóvárgása kissé túlzó, hiszen minden szabadidejét annak keresésével töltötte. Sót keresett a fák tövében, tó mélyén, barlangban, de sehol nem lelte. Nem barátkozott senkivel, nem segített senkinek. Annak ellenére, hogy tudták, hol találják – mivel azon a szépen csillogó kövön üldögélt mindig – mégis, szép lassan senki nem kereste a társaságát, hiszen Sómanóra nem tudtak számítani. Nem is sejtették, hogy azért kerüli őket, mert szégyelli magát, hogy még egy kis sót sem tud találni.
Szép lassan Sómanó a legöregebb manó lett, de a többiek szemében pedig a falu bolondja. Szegény egész életében a sót kereste, de úgy érezte 234 éves korára már túl agg hozzá. Még attól sem lett jobb kedve, hogy csicseregtek neki a madarak, susogott a szél, lágyan simogatta a szellő és melengette a napocska. Végül leült a szépen csillogó kőre – ami annyi éven át az egyetlen barátja volt – és nekibúsulva tátott szájjal elszenderedett. Abban a pillanatban, amint az álom átvette volna az irányítást felette, lecsúszott a kőről, de olyan szerencsétlenül vagy szerencsésen, hogy beütve fejét, megnyalintotta a követ, ami SÓS volt. Sómanó szemei kipattantak újra megnyalta a követ és lássunk csodát, a só ott hevert egész életében előtte. Legjobb barátja a csillogó kő, ami annyi éven át szolgált neki menedékül, egy óriási sótömb volt.
Sómanó már elkezdett szaladni a faluba, hogy végre megcáfolhassa azt, hogy ő csak egy haszontalan falubolondja lenne, de valami megállította. Nem akarta, hogy az ő gyönyörű sós kövét szétverjék és elvigyék. Így hát mosolyogva magában, hogy ő mégiscsak Sómanó visszaült kedvenc kövére és hagyta, hogy neki csicseregjenek a madarak, susogjon a szél, lágyan simogassa a szellő, melengesse a napocska.

 

2017 Sopron

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.