Horváth Eszter: Bökkenő elkódorog

Egy szép, verőfényes őszi napon, Kökényes-berek egyik különösen vadregényes zugának csendjét váratlan nesz zavarta meg. Mondhatnánk úgy is, hogy akadt egy kis bökkenő.
És, ha azt mondjuk, hogy bökkenő, nem is járunk messze az igazságtól… mit nem járunk messze az igazságtól, hiszen közelebb már nem is lehetnénk, mert éppen Bökkenő, a kis tüskéshátú süni sündörgött arra. Ráérősen kódorgott, időnként megszimatolt egy-egy virágot, ha pedig döccenőhöz, vagy kisebb bukkanóhoz ért, gombóccá gömbölyödve gurult végig az úton.
Ki tudja, talán a friss levegő, de ez is lehet, hogy éppen az illatozó virágok bódították el annyira, hogy észre sem vette, hogy valaki bizony a nyomában jár…
Hol itt, hol ott bukkant fel egy vörösesbarna farkinca, és ha Bökkenő valami furcsa megérzés folytán mégis arra nézett, ahol a farkinca gazdája lapult, akkor szélsebesen a lombok sűrűjébe vetette magát, és onnan kísérte figyelemmel Bökkenő útját.
Ha most arra gondoltok, hogy talán Rőtbunda néni, Kökényes-berek legszeretnivalóbb rókaasszonysága az, aki Bökkenő útját kíséri, akkor bizony alaposan melléfogtok.
Bikkmakk az, a fürge kis mókus, aki titokban követi sünikénket. Jó mulatságnak találja, hogy Bökkenőnek még csak sejtése sincs arról, hogy nem egyedül élvezi ezt a szép, verőfényes őszi napot Kökényes-berek egyik különösen vadregényes zugában.
Bökkenő addig-addig sétafikált, kóricált, bóklászott, bandukolt, baktatott, kullogott és caplatott, míg végül egyszer csak azon kapta magát, hogy Kökényes-berek olyan szegletébe jutott, ahol már nem talált egyetlen ismerős páfrányt, és odút sem.
Nincs mit szépíteni a dolgon: Bökkenő addig-addig élvezte a napsütést, szagolgatta a virágokat, és gömbölyödött gombócba, mígnem reménytelenül eltévedt.
Csüggedten kémlelt körbe, és elszontyolodva gondolt barátaira, és szomszédaira: Nyulka nyuszira, és Bikkmakkra, Rőtbunda asszony ízletes kökényes pitéjére, Csőrkoppantó úr vidám tréfáira, és Bertold, a bagolytól kölcsönkapott illatos könyvekre. (A Kökényes-berek elfeledett kincseit még ki se olvasta, milyen kár…) Lehet, hogy már sosem látja őket viszont?
Már éppen arra gondolt, hogy feldob egy követ, és majd a szerencsére bízza merre induljon, mikor egy szép, zöld makk koppant a buksiján. Már majdnem eldünnyögött egy cirkalmas szóvirágot, de még idejében elhallgatott, mert meglátta a makkon szépen körbefutó írást: „Sétálj vissza az úton öt nyúltappancsnyit, fordulj jobbra, menj egészen a mohás tuskóig, gurulj el ezen az úton a páfrányos tisztásig, onnan már biztosan hazatalálsz! Otthon találkozunk!” Nahát, ki lehet ez a titokzatos jótevő? – gondolta magában, és igyekezett körülkémlelni, hátha megpillantja a kedves idegent, aki a segítségére sietett, de akármerre tekingetett, sehol sem látott senkit, így hát inkább további késlekedés nélkül követte a makkba vésett utasításokat. Határozottan derűsebben látta jövőbeni kilátásait, így olyan fürgén szedte kis lábacskáit, ahogy csak bírta. Annyira belefeledkezett a szökdécselésbe, és a titokzatos jótevő kilétének latolgatásába, hogy fel sem figyelt arra, ahogyan egy közeli bokorban eltűnik két kis bojtos fül, és egy vörösesbarna, lompos farkinca. Nagyon fúrta már az oldalát a kíváncsiság, hogy ki segítette ki szorult helyzetéből, végül a háza előtt Bikkmakk mókus várta teljes életnagyságban, nagyokat kacagva.
– Nicsak, Bökkenő, tán akadt egy kis bökkenő? – kérdezte hahotázva.
Bökkenő szája is fülig szaladt, amint meglátta a térdét csapkodó mókust. Miért is nem gondolt szeretett barátjára, Bikkmakkra, aki úgy ismeri Kökényes-berek minden zugát, mint a saját odúját?
– Nincs olyan baj, amit ne tudna orvosolni egy kedves jóbarát, és egy pohárka Csőrkoppantó úr legfinomabb kökényborából! – azzal kitárta vityillójának ajtaját, hogy a kandalló előtt ülve, kökénybort szopogatva nevessenek ezen a szép, verőfényes őszi napon, Kökényes-berek egyik különösen vadregényes zugában megesett kalandon.

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.