Gyarmati Helga: Villő és a tündér

Sokat gondolkodtam már azon, hogy léteznek e tündérek. Van e a növényeknek is őrzőjük, aki óhatatlanul vigyázz rájuk, mint anya én rám. Vagy mondjuk én Bellára, az én drága kutyuskámra. Mi lenne velem is nélküle. Nehéz eldönteni. Már sokat olvastam róluk, tündérekről, de még soha nem találkoztam eggyel sem. Még azt se tudom, hogy egyáltalán hiszek e bennük.
Péntek délután volt. Előbb elengedtek minket az iskolából. Anyukám nem tudott értem jönni és apukám is dolgozott. Így nem maradt más, minthogy egyedül induljak haza. Hogy őszinte legyek nem volt kedvem hazáig sétálni, de várni sem. Végül úgy döntöttem, hogy egye-fene, mi az a 2 km nekem. Igenis menni fog! Neki vágtam a hazafelé vezető útnak. Milyen lassan is telik az idő, mikor az egyedül kell bandukolni. Soha nem fogok hazaérni-gondoltam magamban. Még szerencse, hogy anyu adott kulcsot, ha ő a munkahelyén hagyja, akkor is be tudjunk menni a lakásba.
Nagy hőség volt. Nagyon sütött a nap, szinte már égette a bőrömet. Ráadásul még a táska is nehéz volt. Nem hiába hisztiztem év elején, hogy nekem gurulós táska. Azért nem kaptam meg, mert úgy is visznek-hoznak a suliból. Tessék, ahelyett, hogy húznám, most cipelhetem a hátamon. A vállaim, a hátam, a lábam, már mindenem fájt. Ráadásul még a kulacsom is kiürült. Nagyszerű. Lehet meg kellett volna várnom anyuékat. Az izzadság a homlokomról a szemembe csöpögött, utána pedig a számba. Mintha sírnék, pedig nem. Milyen sós íze van-gondoltam magamban. Eszembe jutott, egy kis kitérővel elmegyek az artézi kúthoz és ott fel tudom tölteni friss vízzel a kulacsomat. Hogy én milyen okos vagyok. Ez az. Letöröltem az izzadságot a homlokomról, majd elszántan belekapaszkodtam a táskám pántjaiba, és ahogy csak bírták a lábaim, úgy szedtem őket. Már nagyon szomjas voltam, mint aki napokon keresztül, sőt heteken keresztül nem ivott volna. Végre ideértem! El sem hiszem. Gyorsan ledobtam a táskámat, elővettem a kulacsot és a forráshoz siettem. Mire egy hang szólalt meg.
– Vigyázz hova lépsz! – szólalt meg egy hang.
Nem hittem a szememnek egy tündér. Nem az nem lehet. Biztos a nagy hőségtől csak hallucinálok és ott igazából csak egy lepke van. Átléptem a pillangót és mentem tovább a forráshoz.
– Ifjú kisasszony, talán nem hallottad, hogy neked szóltam? Kérj bocsánatot! Majdnem eltapostál a virágommal együtt – szólt Villőhöz a tündér.
– Jajjj, ne haragudj kedves tündér, csak már nagyon szomjas vagyok. Te valóban igazi vagy?
– Én Iza vagyok. A virágok őrzője. Éppen ebbe a kis virágba próbáltam életet lehelni, de sajnos nagyon tűz a nap. Téged hogy hívnak?
– Villő vagyok.
– Nagyon szép neved van kedves Villő.
– Köszönöm.
– Egy kis vízre lenne szüksége. Megkérnélek, segíts nekem. Légy szíves locsold meg ezt a szép virágot – lágy hangon kérte a tündér.
Persze. Máris.
Megtöltöttem a kulacsot, majd meglocsoltam a virág tövét.
– Köszönöm szépen a segítségedet. Hálás vagyok neked. Egyedül nem ment volna.
– Nagyon szívesen – válaszolt Villő.
– Éppen kérdezni szerettem volna, mire már el is illant. Végre találkozom egy igazi tündérrel és annyi kérdésem lett volna. Kicsit elkeseredettem lépkedtem hazafele. Már elég közel jártunk a házunkhoz, mikor már hallottam Bella csaholó hangját. Elkezdetem szaladni. Közben kiabáltam.
– Bella! Találkoztam igazi tündérrel!
A kiskapuban izgatottan ott várt Bella. Mosolya a füléig ért, hosszú rózsaszín nyelve majdnem a földet érte. A farkát ide-oda csóválta. Mindig nagyon örül, mikor megérkezem. Bementem a kiskapum, megsimogattam, majd elszalad a fenyőfához. Egyből gondoltam, hogy játszani szeretne és a labdájáért ment. Mikor utána néztem megláttam anya virágos kertjét. A virágok teljesen el voltak feküdve. Ha nem tudnám, hogy virágok vannak ott, akkor azt mondanám, hogy egy kiszárt fű rész. Eszembe jutott a tündér és az artézi kút. Ismét ledobtam a táskám, ahogy a kútnál is tettem. Siettem a kannáért és megtöltöttem vízzel. Bella is jött nekem segíteni a maga módján, habár inkább hátrált, de a szándék az megvolt a részéről. Már majdnem a víz a virágokat érte, elkezdett esni az eső. Felnéztem az égre és egy szivárványt láttám. Teljesen elkápráztatott.
– Bella te is látod szivárványt az égbolton?! Gyönyörű igaz?
Csak ott álltunk Bellával a szivárványt néztük és a kis tündérre, Izára gondoltam. Találkozok, e még valaha vele nem tudom, de az biztos, hogy soha nem fogom elfelejteni.

2017 Mezőszilas

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.