Dékány Dorottya: Álomszépike a bajkeverő tündér

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Egyszer volt hol, nem volt, réges-régen, mikor még a patakok meséket suttogtak egymásnak, és a fák képesek voltak sétálni, akkor élt Álomszépike, a tündér, egy rémesen nagy erdőben, amelyben a barlangok szivárvány színben pompáztak. Mint a neve is mutatja, valóban páratlan szépséggel áldotta meg a sors, bár az észosztásnál már nem volt ennyire bőkezű. Sajnos hiába nem akadt párja szépségének, mikor butasága számtalan alkalommal bajt hozott a fejére. Gyakran került kínos helyzetekbe és kellemetlenebbnél kellemetlenebb szituációkba, főként akkor, ha valamihez jó szándékkal fogott hozzá.

Dékány Dorottya Rebeka illusztrációja

Egyszer például az erdőben sétálva találkozott egy piros köpenykés kislánnyal, aki épp a nagymamájához tartott látogatóba, ő pedig, mikor megtudta, hol is lakik az a bizonyos nagymama készségesen javasolta a lánykának, hogy melyik úton menjen, mert az rövidebb. Igaz, arról persze az útbaigazításnál elfelejtett szólni, hogy talán farkasok lakják az erdő azon részét, amire már az erdész is nem egyszer felhívta a figyelmét, de ez már egy másik történet. Másik alkalommal meg fonni támadt kedve, de valamiért abban az időben nem lehetett egyszerűen sehol sem rokkát kapni, mert mint később mesélte, a nem messzi királyságban valami oktalan biztonsági előírás miatt betiltották, de annyi baj legyen, hát elment a nyugati boszorkány keresztanyjához, mert a keleti az Óperenciás tengerre ment vitorlázni és külön megmondta a kertben lévő virágainak, hogy ne árulják el merre, mivel kicsit lazítani szeretne. Tehát visszatérve a történethez, kölcsön kérte a rokkát, viszont félt attól, hogy ki kell fizetnie a 100000 csipkepengőt, melyet a rokka használat bírságaként szabtak meg, elbújt a közeli kastély egyik toronyszobájába és ott kezdett neki a fonásnak, mikor viszont léptek zaját hallotta a lépcső felől, annyira megijedt, hogy kirepült az ablakon, nagy sietségében meg ott hagyta a keresztanyja rokkáját, meg azt a varázs-rózsát is, amit aznap vett a Szépség & Szörnyeteg kiskereskedésben, hogy valamelyik nap felfuttassa a háza falán. Mint utóbb értesülni lehetett róla, ezen meggondolatlan cselekedetek sorának a szép Csipkerózsa hercegnő látta kárát, de ha valakit ez a történet érdekel, akkor olvassa el a Dalospacsirta heti számát. Vagy megesett vele egyszer, hogy a házától két kilométerre eltévedt, és már harmadszor fordult rossz irányba egy táblánál, mikor rájött, hogy egész nap semmit sem evett, mert mikor egyik nap főzni próbált, a lisztet összekeverte a cementes zsákkal, és a rántás elkészítésekor az üstjébe mind az étel belekötött, mind a kanál, így elindult új üstöt venni, meg persze kanalat, aztán ekkor tévedt el. Mivel egyre éhesebb és éhesebb lett, elkezdte tanulmányozni a környezetét, hogy hol találhatna valami ehetőt, a keresgélés közben észrevette, hogy a föld tele van morzsákkal. „Nahát, micsoda szerencse!” – csapta össze kezeit, majd varázserejével maga köré repítette őket, aztán az egész morzsakupacot kenyérré formázta és megette. Bár fel nem foghatta, ki lehet az, aki így elpazarol egy egész kenyeret, az eszébe sem jutott, hogy esetleg más is eltévedhetett rajta kívül az erdőben.

Dékány Dorottya Rebeka illusztrációja

Ezért mikor meglátta a másnapi Tündérvilág című napilap címlapján a két elveszett gyermek képét, arra gondolt csak, hogy miért nem szórtak valamit az útra, amikor úgy könnyebben megtalálhatták volna a hazafelé vezető utat. Leszögezve tehát elmondható, hogy kerek e világon nem volt nála nagyobb bajkeverő. Bármibe kezdett, az mindig rosszul sült el, és egy idő után, aki tehette elkerülte, mert félt a közelében tartózkodni, hátha megint elront valamit. Így Álomszépike egyre magányosabb lett, a magánya pedig unalmat szült. Sosem volt nyugodt fajta, ő mindig tevékenykedni akart, nem volt soha képes rá, hogy tíz percnél tovább egyhelyben maradjon. Ezért arra az elhatározásra jutott mégis csak meg kéne oldania a helyzetet, mert így nem maradhat sokáig. Tervbe vette tehát, elindul az erdőn kívül szerencsét próbálni, talán az út során még meg is eszesedik. Nekiindult hát a nagy útnak, majd mikor már száz mérfölddel távolabb volt, mint az erdő, ahol élt, rájött, hogy tulajdonképpen semmit sem csomagolt magának és azt sem tudja merre tart. Tanácstalanságában leült egy útszéli kőre és elkezdett gondolkodni azon, mihez is kéne fognia. Viszont ész híján nagyon lassan forogtak azok a bizonyos kerekek, de aztán mégis valami ötlet féle kezdett formálódni a fejében, hogy mit csináljon. Nem is olyan rég ugyanis az a hír jutott a fülébe, hogy valahol a Pitypagonyban él egy varázsló, aki egy madárijesztőt is megokosított. „No, ez nem rossz ötlet” – gondolta, ha egy madárijesztő lehet okos, akkor egy magafajta tündérnek szintén lehet esélye erre. Most már tudta, hova és miért, így egy hetébe se telt, hogy odaérjen a varázsló palotájához, ami minden órában fogta magát, felugrott, majd fordult egyet, nap végére pedig visszaforgott eredeti helyzetébe. Tehát kopogni kezdett a varázsló ajtaján, de meglepetésére, nem egy ember, hanem egy skót terrier nyitott neki ajtót, aki igen udvariatlanul rávakkantott, hogy mit keres az ő rezidenciáján. A tündér elmesélte a történetét, de csak rövid vonalakban, mert a kutya egyre siette, hogy térjen a lényegre, ezért hamar rá is tért jövetele okára. Ekkor a terrier felnevetett, majd közölte, milyen egyszerű a kérés teljesítése. „ Nem is kell más, mint eszesítő aranyalma főzet, meg egy köteg tanmese” – mondta. „Az almát még csak-csak értem, de minek a köteg tanmese?” – kérdezte Álomszépike. Mint később kiderült, a főzet a terriernek kellett, hogy minél érthetőbben magyarázza el a mesék értelmét, mivel, mint búcsúzáskor megjegyezte: „ A mesék által újabb és újabb tapasztalatokra teszünk szert, ha pedig a bennük rejlő tanulság is érthetővé válik (ehhez kellett a főzet, hogy megfelelően tudja értelmezni őket), akkor már nem sok kell hozzá, hogy igazán okossá váljunk.” És valóban, mikor Álomszépike hazatért, az egész erdő csodájára járt új eszének, melynek segítségével már kitűnő tanácsokkal is el tudta látni ismerőseit, azok pedig csodák csodájára ténylegesen hasznosnak bizonyultak, ezért nem sokkal később megtették az erdő Tanácsadójának. Talán még most is ezt a hivatást végzi, hacsak azóta nem került újra bajba.

2017 Tahitótfalu