Vajda Éva-Stefánia: Az emberi világ

Nevem Bella, tíz éves vagyok, és nagyon szeretek olvasni. A szüleimmel élek Kolozsváron.
Nálunk szokás az, hogy nyaranta elmegyek a nagymamámékhoz. Egyik nap már kora reggel óta csak esett az eső. Mivel semmit nem tudtam kint csinálni, elővettem egy könyvet, s olvasni kezdtem. Olyan könyvet olvastam, amiben népmesék voltak. Ez volt a kedvencem még gyerekkorom óta. Ahogy kinyitottam, egy csillogó papírdarabot láttam összenyomva. Amikor kivettem, hogy megnézzem, mi lehet az, hatalmas meglepetésben volt részem: nem papír volt az, hanem valami teljesen más! Tündért láttam benne, aki szegény össze volt nyomva. Ki tudja mióta, hány éve lehetett ott. Meg is sajnáltam, segíteni akartam rajta, így hát a kezembe vettem, és megsimítottam. Egy újabb meglepetés ért, amikor megmozdult, s rám nézett. Így szólt hozzám:
– Köszönöm szépen a segítséget! Hálás vagyok neked, kedves lány!
– Nagyon szívesen, kis tündérke. – válaszoltam neki.
Ezután megkérdeztem tőle, hogy mi lenne, ha megmutatnám neki a világot. A tündér, akit el is neveztem már, örömmel beleegyezett, tetszett neki az ötlet. Azt a nevet kapta, hogy Csillag, mert úgy fénylett, akárcsak egy csillag. A tenyerembe vettem s elindultunk. Nagyiéknak azt mondtam, hogy sétálni megyek. Sétálgatásunk közben számtalan tréfás kérdést tett fel. Elsétáltunk egy messzi mezőre, ahol régen focipálya volt, s leültünk egy padra. Ott aztán egyik kérdés után jött a másik. Én pedig csak hallgattam, hagytam, hogy kérdezzen azt, amit csak akart. Egyesekre nehezen tudtam válaszolni, annyira nehezek voltak. Tréfásan kérdezett, mint például: Mi az, amin most ülünk? Neked miért vannak ezek a fura nevű nagyszüleid? S mit jelent az, hogy „rokon”? Valamilyen állat?
Miután válaszolgattam neki, s bemutattam a világot, közöltem vele, hogy besötétedés előtt apukám utánam fog jönni az autóval. Most pedig a következő kérdések fogadtak:
– Mi az az „apuka”? Hát az „autó”?
– Nemsokára meglátod. Ne légy türelmetlen. Most már ezeken kívül megértettél mindent, ugye? – kérdeztem tőle.
– Igen! S ahogy te mondanád, „boldog” vagyok! – mosolygott.
– Én is az vagyok, Csillag! – mondtam, majd megöleltem.
Hazamentünk mamiékhoz, és a tündért csak akkor raktam vissza, amikor sunyiban és gyorsan megmutattam, hogy mi az az apuka és az autó. Elköszöntünk egymástól, s visszaraktam a saját otthonába. Egész nyáron ő volt az egyedüli barátom, akivel jól elszórakoztam naponta.
A nyár végén búcsúzáskor megpusziltam nagyiékat, és apukámmal beültünk az autóba, hogy haza menjünk. Nekik pedig még azt kiáltottam vissza, hogy majd még jövök. Már kilencvenhárom éves vagyok, hosszú évtizedekig kijártam a nagyszüleimhez nyaranta, hogy Csillaggal találkozhassak. Évek óta pedig már itt élek, s naponta boldogabbá tesszük egymás életét. Aki mindezt nem hinné, járjon utána! Kolozsvár nincs messze!

2017 Sáromberke (Románia)