Szász Lea: Akita

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Gyere, ne félj! Csak ülj le mellém és figyeld jól a szavaim. Mi lenne, ha azt mondanám, hogy van egy világ, melyben tündérekkel teázhatsz, sárkányokkal játszhatsz és pónikkal utazhatsz? Őrültnek tartanál, ugye? Nos barátom, tévedsz, valóban van egy ilyen hely, mely nem csak az álmokban létezik, a neve: Akita.
Még csak ötéves voltam, mikor furcsaságokra lettem figyelmes, no nem csak az ilyen mindennapi kis dolgokra, mint például a fél pár zokni, hanem inkább növényekre, mint amilyen egy fa egy vérvörös levéllel. Na de kezdjük az elején. A nevem Elizabeth, a barátaimnak csak Liza. Egy kis faluban lakom London mellett. Nagy házunk van, és van egy melegházunk is. Tél volt, kimentem a melegházba játszani. Nagy volt az üvegház, de az egyik eldugottabb részében egy fát láttam, levelekkel, télen. Furcsának tartottam, ezért közelebb mentem, s akkor pillantottam meg a vörös levelet rajta. Később észrevettem, hogy szemei is vannak. Megszólítotam: Ki vagy?
– Az én nevem Lun – felelte.
– Honnan jöttél?
– Egy misztikus helyről, a neve: Akita.
Ismerősnek csengett a név a fejemben, mintha már hallottam volna, de ekkor apám hívott. Lunnak megigértem, hogy hallgatok arról, hogy találkoztunk, de csak akkor, ha később többet mesél Akitáról. Egyezséget kötöttünk, én hallgatok, ő mesél.
Másnap ismét elmentem hozzá, és kértem, hogy meséljen még Akitáról. Hosszú kérlelés után elkezdett mesélni:
– Akita egy meseszép hely volt, uralkodóját nagyon szerették.
– Hogyhogy csak „volt”?
– Az uralkodót Ellienek hívják, mindenki szerette, ám van egy ikertestvére, akit a nép csak Sötétségként ismer. Sötétség kérte Elliet, hogy hadd legyen ő az uralkodó. Ellie nem egyezett bele, s így Sötétség letaszította Elliet a trónról, azóta sötétség borítja be a várost.
– Hiszen ilyen nincs! Mégis hogy? És miért? És nem lehetne valahogyan Elliet visszahozni?
– Sötétség fogva tartja őt, de van egy legenda…
– Mondd már! Ne hallgass, csak mondd!
– Jó… Ha ennyire akarod, elmondhatom.
– Figyelek!
– A legenda így szól: „Ha uralkodónk eltűnik, lesz egy lány, egy bátor harcos, ki megküzd az ellenséggel. Szüksége lesz egy griffmadár tollára, a Barátságos sárkány pikkelyére, s egy igazi gyémántra.”
Azt még hozzátette, hogy ezt elég nehéz lenne megcsinálni, már több mint ezer bátor harcos próbálta megmenteni az uralkodót, de mind kudarcot vallott. Ismét sokáig voltam kint, szüleim aggódtak értem, így el kellett búcsúznom Luntól, de megigértem neki, hogy másnap visszajövök.
Emlékszem, éjjel nem tudtam aludni, csak forgolódtam, és azon gondolkoztam, hogyan nézhet ki Akita földje. Megpróbáltam lerajzolni, majd másnap mindet megmutattam Lunnak. Ő pedig el nem tudta hinni a szemének, hogy tökéletesen tudtam lerajzolni Akita partjait. Megkértem, hogy meséljen még erről „bátor harcosról”, akit már korábban említett.
– A bátor harcosról a legenda nem szól többet, bárki lehet ez a hős, akár még te is.
– Én? – ekkor felcsillant a szemem: mi lenne, ha valóban én lennék ez a bátor harcos? Mi van akkor, ha Lun nem véletlen került a melegházunkba? Mi van, ha be kell teljesítsem a sorsom, és meg kell küzdjek Sötétséggel?
– Lun, el tudnál vinni Akitába? – kérdeztem tőle.
– Az út oda hosszú és veszélyes, nem szeretnélek bajba sodorni.
– Mindjárt indulhatunk! – azzal berohantam a házba, s magamhoz vettem anyám gyémánt fülbevalóját.
S ekkor egy füttyentéssel idehívott egy griffmadarat. Lun elmondta a griffnek, hogy én vagyok az, aki meg szeretné menteni Akitát. útközben találkoztunk a Barátságos sárkánnyal, neki is elmeséltük, mi járatban vagyunk ott, s ideadta egyik pikkelyét. Mikor odaértünk Akitába, a griff azt mondta, hogy ő ideadja egyik tollát. Nagyon hálás voltam neki, később berontottunk Sötétséghez és legyőztem, kiszabadítottam Elliet, ő pedig azt mondta, hogy már túl öreg az uralkodáshoz, ezért átadja nekem a trónt hálából, amiért megmentettem. Negyvenhét évnyi boldogság után elkezdtek hiányozni szüleim és régi barátaim, így hát megkértem Lunt, vigyen vissza hozzájuk. Ő követte utasításaimat és ahogyan utaztunk egyre– egyre fiatalabb lettem. Mire visszaértünk, ismét ötéves lettem. Lun nekem adta egyik vörös levelét azért, hogy mindig emlékezzek rájuk.

2017 Kevi (Szerbia)

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.