Tolvaly Rebeka Angyalka: Gyertyafényes éjszaka

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Ebben a modern világban, egy modern országnak egyik modernebb falujában, egy modern családban élek én: egy modern kisgyerek. Tudjátok: számítógép, televízió, telefon, különféle elektromos lámpák. Ilyen környezetben élek, nődögélek. Elgondolkodtam ezen: tulajdonképpen minek van a Nap? Minek vakító fénye? Úgyis csak zavar, ha aludni akarunk délután Petivel, a kistestvéremmel. És úgy is van elég mesterséges fényünk, bár az is hiába! A nagymama mindig azt mondja nekünk, hogy becsüljük meg az istenadta fényt, mert nem volt mindig ilyen modern technológia, és nem is lesz mindörökké. Anya, meg apa is mindig azt mondják, hogy kapcsoljuk ki a TV- t, inkább menjünk ki a napra játszani, mert elrontja a szemünket a sok TV nézés. Petike szemüveges. Azt nem tudom, hogy miért, anyáék sosem árulták el, hogy neki emiatt romlott-e el a szeme vagy sem. De sokszor avval ijesztegetnek engem, hogy én is szemüveges leszek, ha nem hagyom félbe a sok rajzfilmet. Nem tudom, hogy ez most igaz, vagy csak afféle mendemonda, mint a hétfejű sárkány vagy a kútban levő szürke manó, de azért kicsit megijedtem ettől a szemüveges dologtól. Na, de hagyjuk is! Mert a történetem lényege úgysem ez lesz!
Él a hegyoldalon egy öreg, ráncos arcú néni egy kis fakunyhóban a patak mellett. Hozzá az évek során sem jutott el az új, modern világ, mert se internetje nincs, se televíziója, de fogalmam sincs, hogy lehet, hogy még áram sincs a házában. Sokszor csodálkozunk rajta Petivel, hogy hogyan tud élni a sötétben, ha nincs villanya?
Anya és apa a hétvégére elutaztak meglátogatni egy rokonunkat, Vilma nénit. Így ránk a nagyi vigyáz. A hintán ülve játszadoztam, mikor elfogta a gondolatomat egy furcsa, fekete folt a kapu sarkában. Közelebb mentem, hogy megnézzem: mi az. A hangyák ezresével gyülekeztek egyetlen foltba, mintha csak megbeszélést tartanának. Nagyon érdekes látvány volt. Kiáltottam egyet:
– Öcsi, gyere gyorsan! Petike apró lábait kapkodva odasiet hozzám, és ő is csodálni kezdte a furcsa foltot.
– Ez meg mi? – vakarta a fejét kíváncsian.
– Ezek hangyák, Petike! De azt már én sem tudom, hogy miért csinálják ezt.
A hátunk mögött a nagyit láttuk, ahogy odatotyog hozzánk a kifaragott botjával. Felrakta az olvasó pápaszemét és alaposan megvizsgálta a földön levő fekete foltot, majd így szólt hozzánk:
– Gyerekek! Ezek hangyák, az összegyűlésükkel jelzik, hogy eső lesz estére.
– Igazán? – kérdeztük.
Felnéztem az égre, és nagy meglepetésemre láttam, hogy tényleg gyűlnek a felhők. Gyűltek, gyülekeztek a nagy, sötét, fodros pamacsok a fellegekben, mintha a szürkeruhás katonák háborúra készülnének. Kezdett besötétedni. Nagymama a régi varródobozában kajtatott és elővett pár fehér viaszgyertyát. Akkor még nem értettem, hogy minek kell neki gyertya. Ő csak ennyit mondott:
– A biztonság kedvéért, kisunokám, ha elvennék az áramot.
Nem értettem: hogy vennék el az áramot? Hát az a miénk! Senki nem tud bejönni, és csak úgy elvenni az áramunkat! Na mindegy is. Besötétedett az ég, hatalmasokat dörgött és villámlott, mintha egy felbőszült, torzhangú szörny kiáltozna le hozzánk az égből. Zuhogni kezdett az eső, mintha hordóból öntenék. Mi már megnyugodhattunk, vihar csak kint van és a sötétség ellenére van nekünk villanyunk. De hirtelen hatalmas üresség, sötét lett. Elveszett a szemem világa, olyan volt, mintha megvakultam volna. A TV kikapcsolt, a lámpák eloltódtak, mintha egy csettintésre elromlott volna minden. Peti felugrott az ölembe az ijedtségtől, mert ő mindig is félt a sötétben. A mély feketeségben meghallottam a nagyi hangját:
– Na! Elvették az áramot.
Azt is hallottam, hogy valamit csinál a szobában, mert zakatolt, de fogalmam sem volt, hogy mit. Akkor jöttem rá, mikor két kedves gyertya fénye világította be a szobát. Petike is megnyugodott a fény láttán. Akkor jöttem rá, hogy milyen csodálatos a fény. Eddig nem igazán érdekelt, mert természetesnek találtam, hogy van, és kész. Még Kormos is lát a sötétben. De most megértettem, hogy miért. Hisz most már este van, a Nap eltűnt a domb háta mögött, és ha még az áram is elvész, akkor már mi is megijedünk. Mert fény nélkül a sötétségben nem tudunk élni. Csak a nagyi volt erre felkészülve.
– Nagymama, honnan tudtad, hogy gyertyára lesz szükségünk? – kíváncsiskodtunk Petivel. A nagyi elmosolyodott és mesélni kezdett, közben a gyertya fénye megvilágította öreg, kedves arcát. Beült a fából készült hintaszékbe, ölébe vette Kormost, és úgy kezdett beszélni:
– Unokáim! Mikor én akkora voltam, mint ti, ilyen nevetgélő fiatal kisgyermek, akkor nem volt áram, se semmiféle elektromos tárgy, ami fényt adott volna. Mi a családdal esténként gyertyákat gyújtottunk, vagy a petróleumlámpa adott világosságot. Én máskor is szoktam esténként gyertyát gyújtani a régi idők emlékére, míg ti alszotok.
– Akkor a domboldalon lakó néni azt hiszi, hogy az ötvenes években vagyunk?! – kérdezte a butus kis Petike.
– Jaj, te Péter, te Péter! A néni annál okosabb. Nem hiszi azt, hogy az ó időkben élünk, csak úgy szeretné leélni az életét, mint régen. Ha besötétedik, ő is gyertyát gyújt, és annak fényében tölti az időt, amíg nyugovóra tér. És korán reggel pirkadatkor a Nappal együtt ébred meg az életadó fényre – válaszolta bölcsen a nagyi.
Emlékeztek, mikor mondtam, hogy nem értem a domboldalon lakó nénit? De ahogy a nagymama elmesélte, hogy tulajdonképpen miről is van szó, így megértettem. A néninek is ugyanolyan fontos az apró gyertyáinak az a kicsike lángja, mint nekünk a sok fényes lámpa. Petinek is mozgolódni kezdett valami a kobakjában, és feltett egy pár kiváncsiskodó kérdést. – De még mindig nem értem! Minek olyan fontos a fény? – kérdezte.
– Te kicsi buta! Sötétben nem látunk – válaszoltam okoskodva.
– De hát egyszerű a megoldás! Megkérjük Kormost, hogy tanítson meg minket látni a sötétben – erősítette meg a véleményét Petike.
– Kormos nem tud a mi nyelvünkön beszélni, így megtanítani se fog tudni – mondtam.
– Nincs igazad! Anya mondta nekem a múlt héten, hogy a némák is jelekkel beszélnek. Így Kormosnak csak annyi a dolga, hogy elmutogatja nekünk. A nagymama nagyokat kacagva hallgatta végig e gyermeki veszekedést, majd ő is beszélni kezdett a dologról:
– Kormos sehogy sem tud minket megtanítani semmire, mert ő csak egy tudatlan kiscica. Őt sem tanították a sötétben látni, hanem ez a macskák ajándéka. Kormos nyávogott egyet, mintha evvel jelezné, hogy igazat ad a nagyi beszédének.
– És Petike! Te szemüveges vagy, de azért reggel szemüveg nélkül ha homályosan is látsz, de az ablakon beáramló fényt akkor is látod. Nincs igazam? – kérdezte nagymama. – Igen, persze! Így már én is megértettem a fontosságát – válaszolta Péter.
Tovább mesélt nekünk a nagyi ezekről, de akkor már nem tudtam arra figyelni, mert valami elfogta a figyelmemet és szemeim rátapadtak az olvadó viaszgyertya ide-oda ficánkoló lángjára.
Kizártam a külvilágot, és semmi másra nem figyelve meredten néztem a bámulatbaejtő kis fényt. A pici láng harcolt szavaink fújásaival, hogy ne oltódjon el, s közben a levegővel keringőzött. Addig csodáltam a gyertyából eredő világosságot, míg lekoppant a szemem és egy pillanat alatt elaludtam.
Reggel világosságra ébredtem, besütött a fény az ablakon keresztül a szobába. Már az áramot is viszaadták, aminek nagyon örültünk, mert az este megtanultuk a fény fontosságát, s azt, hogy meg kell becsülni azt. Így telt el a mi gyertyafényes éjszakánk.