Medvegy Anna: A vak fiú

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Porubszky Alexandra illusztrációja bekerül a mesekönyvbe

Valahol, egy földön, amit mindenki jól ismer, még akkor is, ha tagadja, még akkor is, ha igazán, őszintén hiszi, hogy sosem járt ott, élt egy vak fiú. Olyan volt, mint bárki más, kócos barna hajú, mosolygó kölyök, legszebb, legokosabb, legjobb a szüleinek, akik sokáig mondták neki, hogy rendben van, ha vak. Gyerekeknél ez normális. Nézzük meg az állatokat… mind vakok egy darabig. Kell az idő, hogy felnyíljon a szemük, addig pedig vigyáznak rájuk. Hiába nem látják a fényt, nem tartanak semmitől, mert mindig van, aki megvédi őket. Ezért vak fiú elhitte, hogy ez a normális. Élvezte a vakságot, élvezte, hogy mindig megtámogatják, ha elbotlana. Élvezte, hogy nincs kockázat, nem vonják felelősségre. Élvezte, hogy nem válik részesévé a világnak.
A vak fiú szívesen beszélgetett, igaz, főként a vakokkal. Amíg kicsi volt, nagyon sok ilyen járt körülötte. A vakokat pillanatnyi érzetek foglalkoztatták, és mindig csak az, ami a közelükben van, ameddig a kezük elért. Ha a fülük hallott is, a távoli hangokban már nem érezték az értelmet. A szavak nem öltöttek formát, így alakult ki körülöttük a védelmező határ. Ami azon kívül esett, nem érdekelte őket. A vak fiú is ilyen volt. Gondolt magára, és gondolt azokra, akik karnyújtásra voltak tőle. De egy távolabbról érkező sikoly irányát már nem tudta meghatározni.
A vak fiú szívesen játszott. A vaksága miatt voltak játékok, amikben nem vehetett részt, azt mondták túl veszélyes. Hogy tágra nyílt szem, erős hit kell ahhoz, hogy játszhassák őket. De azok az egyszerű gyermekjátékok tökéletesek voltak neki is. Sőt, ami azt illeti, az egyszerű gyermekjátékokat főként hozzá hasonló vak fiúk játszották. A látókat valamiért nem érdekelték az efféle mókák, ők mindig valami másra gondoltak, mindig valami távolin töprengtek. A vak fiú úgy vélte, ez puszta arrogancia. Semmi másról nincs szó, mint arról, hogy lenézik őt. Mi más okuk is lehetne? A vak fiú, addig a napig, amíg el nem utasították a játékot, nem tett igazi különbséget vak és látó között. Tudta, hogy vannak mások, tudta, hogy vannak kategóriák, de nem érdekelte. Attól a naptól kezdve viszont elkezdte lenézni a látókat.
Ahogy telt az idő, egyre kevesebben voltak vakok. A vak fiú ezt észrevette… nem volt benne biztos, de akik látni kezdtek, megváltoztak. Egyre kevesebbszer bizonyult elégnek a karnyújtásnyi távolság. A vak fiú azonban nem akart látni, hiszen tudta, milyenek a látók. Tudta, hogy arrogánsak, hogy ők azok, akik igazán nem tudják, mi a fontos, mert túlságosan lefoglalja őket valami más… valami távoli. Tudta, hogy megvetik az olyanokat, mint ő. Így mikor elkezdtek megjelenni a halvány fényfoltok a szeme előtt, lehunyta azt, bekötötte. Vak akart maradni.
Szépen lassan elfogytak a vakok. Kitágult a világuk, és szánták, nagyon szánták azt a hátramaradt társukat, aki bekötött szemmel járta az utcákat. És megmondták neki, nincs az úgy rendben, ha vak. De a fiú nem hallgatott rájuk. És látva, hogy mennyire nem hallgat rájuk, hogy mennyire ostobán makacs, már senkinek nem esett jól megállni, tőle karnyújtásnyi távolságra. A védelmező határon belül már egyedül állt, és mivel nem érzékelt azon túl, mondhatni, a világ megszűnt számára.
De hallotta a beazonosíthatatlan irányú sikolyokat. Mindig elzárta magától őket, de azért hallotta. És egy napon, mikor az utcán sétált, egyedül és vakon, ismét hallott egyet. Ez ismerős sikoly volt. A tulajdonosa egykor tőle karnyújtásnyira állt. Egykor vak volt. A vak fiú töprengett, vajon mit kéne tennie, hiszen már nem olyan, mint ő, már látó… de… sikoltott.
Hogyan segítsen? Merre forduljon? Hisz nem látja az irányt. Nem tud csak hang alapján tájékozódni… a tarkójához nyúlt, és leoldotta a szemkötőt. Az utcai lámpák fénye tompa volt, piszkos üvegükön csak szórtan szűrődött át. Az ő szemének ez is túl élesnek bizonyult… égette a retináját a halovány fehér fény. Fájt a látás. Sűrűn pislogva, körbe-körbe forogva az utcán kereste meg a hang forrását, azt a sikoltó embert. Mikor pedig meglátta a járdán fekve, az egyik épület árnyékában, ahová nem ért a fény, futni kezdett. Odaérve mellé lehajolt hozzá, szólongatta, kérte, hogy mondjon valamit, vegyen egy levegőt… de az ember nem szólt, nem lélegzett. Nem hallotta a fiút, aki túl vak volt, és túl lassú. Fél kezében még ott volt a szemkötő, ujjai elfehéredtek, úgy szorította.
– Látok – suttogta az egykori vak fiú. – Már én is látok.
De túl késő volt. Túl későn jött rá, nem jó, ha az ember vak.

2017 Biatorbágy