Balogh Sarolta: A svipik története

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

Egyszer volt, hol nem volt, s ha lett volna sem volt, de hogyha mégis volt, akkor biztosan nem egy svipi volt. De hogyha teljesen véletlenül mégis egy svipi volt, akkor biztosan nem egyedül éldegélt. Na, de mi is az a svipi? Hogy a kedves olvasók kíváncsiságát csillapítsam, elmagyarázom. A svipik kis méretű teremtmények, hasonlítanak egy mosómedve és egy makimajom keverékére, azzal a különbséggel, hogy sokféle színben pompáznak. A fülük, a négy tappancsuk és a hasuk színe mindig megegyezik a fejükön hajnak nevezett kis szőrcsomóval. A farkuk is igazán egzotikus, ugyanis hosszú, nagyon puha, és a szivárvány színeiben pompázik, minden egyes szín között egy sáv feketeséggel. Ezek az aranyos kis lények az emberi térképen nem találhatók meg, viszont létezik három sziget, ahol boldogan éldegélnek. Svipland a fősziget, ahol él a svipik apraja-nagyja. Békében, harmóniában éldegélnek, eszegetik a szappanbuborékokat, fürdőznek Svanta nevű tavukban. Sviplandon ugyanúgy lehet találkozni hatalmas felhőkarcolókkal vagy esetleg a vadnyugat rejtélyes városaival, ahogy a való életben is. A második szigetet az általuk termesztett gyümölcsről nevezték el, a maribo-ról. A harmadik sziget neve Migga, ahol a kirekesztett svipik élnek. Ugyanis ezek az ártalmatlan kis lurkók élnek-halnak a rock zenéért, és hallani sem akarnak egyéb zenei stílusról. Hogyha mégis akad egy-két ellenkező, azt a Migga-szigetre száműzik. Attól sem kell tartani, hogy egyetlen svipivel sem lehet találkozni az emberek világában, ugyanis néhány jóhiszemű svipi emberlakta városokba költözött, ott is fűzfákra. Szóval, hogyha figyelmesen nézünk egy fűzfát, van egy csekélyke esélyünk, hogy meglássuk az egyik tovaszökkenő svipi színes farkát.

Történt egyszer, hogy Svipland városain hajmeresztő hír terjedt végig. Valakinek sikerült sebet ejtenie a mágikus svipi burkon, ami elzárta a svipik világát az emberétől. A vén és sokat tapasztalt svipik nem győztek tanácskozni arról, hogy hogyan történhetett, és hogy most mi tévők legyenek. A svipik kezdtek lassan pánikba esni, hogy kitudódik az egész világ előtt a kilétük, amibe belegondolni is szörnyű. Az állatkerti ketrecek mögé elzárva tűrni, ahogy mindenki őket bámulja, rájuk mutogat vagy éppen a mobiljával fényképezi. Nem, a svipik nem ilyen életre vágytak, éppen ezért mindenki erősen törte a fejét, hogy mi tévők legyenek. A burkot nem lehetett csak úgy pikk-pakk megjavítani, hiszen össze kellett hívni a világ összes svipi sámánját, hogy a legelső holdtölte idején, különös táncot ropva megjavítsák a határon ejtett sebet. Persze a Hawaii-n nyaraló Svipnusz sámán ennek nagyon nem örült, mert pont akkor találta meg a számára megfelelő pálmafát, amikor egy követet küldtek utána, hogy azonnal haza kell utaznia. Az még nagyobb probléma volt, hogy miként semmisítették meg az elméletileg sérthetetlen falat, mert amint egy ember már csak megközelítette a határt, azonnal kétségei támadtak afelől, hogy otthon biztosan elzárta-e a konyhai csapot. Az állatokkal már nagyobb probléma akadt, ugyanis mindegyiknek meg kellett találni a gyenge pontját, amivel el lehetett ijeszteni attól, hogy betévedjen az ők kis birodalmukba. A nagy tanácskozás közepette senkinek sem jutott eszébe, hogy valakinek figyelnie is kellene azt a bizonyos lyukat, amin keresztül most már bárki átjuthatott. Ezért történt meg az, hogy Maribo szigete felől, pontosan onnan, ahol most egyetlen munkás sem dolgozott, hanem otthon törte csöpp buksiját, hangos dörrenések hallatszottak, és rendesen összerázta Svipland népét. Mind az utcákra szaladtak, hiszen még soha nem találkoztak igazi földrengéssel. A svipik királya azonnal mancsába ragadta a dolgokat, és a hangosbemondókon keresztül kért minden svipit, hogy maradjon a házában, amíg a svipikatonák kiderítik a dörrenések okát. Pár perc után teljesen üres volt az utca, és mint a rajzfilmekben, ördögszekerek gurultak jobbra-balra az úttesten.

A katonák felfegyverkezve, és lelapított fülekkel igyekeztek átjutni Maribo szigetére. Amint az első katonákat szállító hajó felemelte vasmacskáját, tigrisek ezrei jelentek meg Sviplandon mindenhol. Rengeteg bátor és kiképzett svipit kerülgette hirtelen a rosszullét. Ugyanis a svipik népe jobban félt a tigrisektől, mint bármi mástól. Csúzliikat készenlétbe helyezve várták a svipi parancsnok utasításait. Kemény harcra készültek, és mindannyiuk térde reszketett.

Minden tigris kinézett már magának egy svipit, akihez most odaugrott. A svipiknek sem támadni, sem elbúcsúzni nem volt idejük. Mind eltűntek egy-egy tigris mancsai között. De senkinek nem esett bántódása. A tigrisek szeretettel és gondoskodással ölelgették a megszeppent svipiket. Nem akartak ártani, barátkozni, játszani akartak. Hamarosan előbújt a többi svipi, a király és a tudósok is. Miután minden svipinek jutott egy kedves tigrisölelés és nyálas puszi, az okosok megállapították, hogy a burok ugyanolyan sértetlen. Az eddig ellenségnek hitt tigrisek nem mások, mint nagyon közeli rokonaik, ezért jutottak át a falon. Minden svipi szívéről sziklák hullottak le, és szeretettel megkínálták a tigriseket maribóval.

Attól a naptól kezdve, egyetlen svipi sem félt a tigrisektől, és azóta a svipik minden nap meglátogatják a tigriseket, akik azért már többször nem úsztak volna át Svipland szigeteihez. Aki pedig ezt nem hiszi el, járjon utána.

2017 Marosvásárhely (Románia)