Szalacsi Dóra: A kilencvenkilenc-lábú százlábú

Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017

– Hiányzik az egyik lába – állapította meg a százlábú mama, mikor először pillantotta meg negyvenhatodik gyermekét. – Kár érte – folytatta –, hisz egész takaros lenne egyébként… Ugyan, mi lesz így belőle?!
A kis százlábú még nem tudta, mit jelent pontosan, amit az anyukája mondott, de nagyon elszomorodott a szavaitól.
– Neked csak kilencvenkilenc lábad van? – kérdezték egyszer az utcabeli játszópajtások egy délutáni vidám labdázás közben. A kis százlábú szégyellősen összehúzta magát, és próbálta elrejteni a kis csonkot, ami a lába helyén volt, de társai ekkorra már hangosan nevettek rajta.
– Te nem akarsz még megházasodni? – kérdezték később a barátai, akik már mind megtalálták a társukat. – Indulj, és nézz szét! Hátha neked is akadna valaki, aki elfogad…
A százlábú ettől még szomorúbb lett. Neki is vágott a nagyvilágnak, de nem azért, hogy társat keressen, hanem azért, hogy többet ne találkozzon senkivel. Annyira bánatos volt, hogy úgy érezte, senki sem fogja tudni megvigasztalni.
Ahogy így vándorolt, hosszú-hosszú éveken keresztül magányosan, szomorúan, fájó szívvel, egy napon elérkezett egy nagy hegyhez. Ahogy közeledett hozzá, észrevette, hogy egy vaskapu van rajta. Hatalmas volt! Sok kaput látott már életében, de akkorát még nem. Tágra nyílt szemmel bámulta az óriási alkotmányt, majd egy nagy feliratra lett figyelmes a kapu fölött: “Ezerlábú országa”. Ezután egy kisebb táblát vett észre a kapu jobb oldalán. “Kopogtass!” – ez szerepelt rajta jól láthatóan. “Ez biztos, nem nekem való hely… Itt biztosan ezerlábúak laknak, akiknek ráadásul nem hiányzik egyetlen lábuk sem…” – gondolta magában, s már-már megfordult, amikor koppanást hallott: az ajtó melletti “kopogtass”-tábla valahogyan lepottyant a helyéről. Mintha csak őt akarta volna hívni, hogy ne menjen el, hanem zörgessen be.
Így hát bekopogott. A kapu azonnal megnyílt, ő pedig szívdobogva bement. Egy mosolygó ezerlábú várta, és ujjongva üdvözölte őt:
– Szervusz, már nagyon vártunk! – mondta neki örömmel. – Gyere, üljünk asztalhoz, már csak te hiányoztál!
A kis százlábú tétovázva lépkedett előre apró lábaival. Nem is tehetett mást, az ezerlábú olyan határozottan vonta maga után.
És valóban már csak ő hiányzott. Egy óriási asztal állt előtte, megrakva minden finomsággal, amit csak egy százlábú kívánhat. A hatalmas asztalt pedig többezer százlábú ülte körbe, és hangos tapssal fogadták az érkezőt.
A kis százlábú azt sem tudta, hogy igaz-e egyáltalán, ami vele történik, vagy csak álmodik. Ragyogó arccal nézett körbe, hogy jobban szemügyre vegye kik közé érkezett. Akkor vette észre, hogy itt minden százlábúnak hiányzik legalább egy lába. De némelyiknek kettő, vagy három, sőt, egyeseknek négy lába hiányzik.
– Itt senki nem bántja a másikat – mondta az ezerlábú, akit minden százlábú nagyon tisztelt. – Mindenkinek van hibája, mégis mindenki nagyon boldog. Örülünk, hogy megjöttél, mert neked is itt a helyed.
– Köszönöm… – a kis százlábú csak ennyit tudott mondani, és egy könnycseppet törölt le az arcáról.
Nem is akart elmenni onnan többet. Minden bánatát örökre elfelejtette.

2017 Nagyvarsány