Egyed Málna – Kobák Bíborka: Barangolás Csokoládéországban
Gratulálunk! Bekerültél a mesekönyvbe! 2017
Egy gyönyörű tavaszi reggelen áthívtam a barátnőmet, Linát. Amikor megérkezett, hozott egy tucatnyi finomságot, de legjobban a meggyes muffin fogyott.
– Bárcsak el tudnánk utazni csokoládéországba, és minden reggel ilyet ehetnénk! – sóhajtottam.
– Hátha sikerül… Az én zsebemben itt lapul egy bíbor színű, mentás-málnás ízű csokikocka. Ha rossz kedvem van, lehunyom a szemem, a számban lassan elolvad a csokiszelet és én mintha egy másik világba repülnék. Gyere, fogjuk meg egymás kezét és próbáljuk ki együtt!
Linával egyszerre haraptunk bele az édes-fanyar finomságba, és el kezdett forogni velünk a világ! Szorosan öleltük egymást, mert szinte szétszakított a forgószél. S akkor hirtelen egy csodaszép virágos réten találtuk magunkat.
– Ó, de gyönyörű virágok! Gyere, szedjünk tulipánt, pipacsot és ibolyát! – szólt Lina.
Egy szép csokrot készítettünk belőle, amikor kiderült, hogy marcipánból vannak és meg lehet enni. Miközben kóstolgattuk a virágszirmokat, egy óriás jégkrémtorta mellé telepedtünk le hűsölni. Előttünk színes autók suhantak, de mintha csöpögött volna az olaj belőlük. A kíváncsiság nem hagyott és amikor a piros lámpánál megállt egy autó, odaszaladtunk.
– Bácsi, bácsi, valami folyik a kipufogóból! – szólítottuk meg a vezetőt, s amikor közelebb értünk, akkor láttuk, hogy nem is ember, hanem mézeskalács figura. Egy kicsit hátrahőköltünk, de ő kedvesen szólt:
– Á, ez csak a karamell, ahogy elég a cukor. De beülhettek mellém, csak a vaníliaülésre vigyázzatok!
A következő kanyar után láttuk, ahogy valaki a lovát futtatja. Ez nekünk való!
– Lina, van kedved lovagolni?
– Naná, ilyen szép pónit még úgysem láttam!
– Jó napot kívánunk! – köszöntöttük.
– Adjon Isten embergyerekek! – fordult felénk. No, ekkor láttuk, hogy nem is bácsi, hanem egy mézeskalács huszár vezeti a lovát.
– Csak egy kicsit zavarnánk, mert még szivárványos pónit sosem láttunk. Hogy hívják? –tudakoltuk.
– Habcsók a becsületes neve, száguld, mint a szélvész, ugrik, mint a pattogatott kukorica – vágta rá a huszár.
– Miért ezt a nevet adta neki? – kérdezte Lina.
– Ez egyszerű, mint a huszárvágás! Azért, mert imádja ezt az édességet. Ezért van a dolmányom zsebében mindig ilyen finomság. Ti is kértek?
Már pukkadásig teleettük magunkat szivárványos habcsókkal, s tényleg varázsereje volt, mert elkezdtünk úgy ugrabugrálni tőle, mint a robbanós cukorka. Talán abba se hagytuk volna, ha nem szökdécselünk el egy folyóhoz, amibe rögtön fejest is ugrottunk. Pedig olyan zavaros volt az a víz, mint a tejeskávé.
– Lina, véletlenül nyeltem belőle, és képzeld, ez a legfinomabb forrócsokoládé folyam!
– Nézd, a tetején tejszínhab fodrozódik – kóstolta meg a barátnőm is.
– De én már olyan szomjas és fáradt vagyok! Egy életre elég édességet ettem. Már rá sem bírok nézni!
– Nézd, ott a távolban egy öregasszony, mintha vödröt cipelne. Talán vizet árul! – reménykedett Lina.
– Futás!!! – ordítottunk torkunk szakadtából. S valóban a bűbájos öregasszony varázsvizet adott nekünk. Olyan hűs, jóízű forrásvizet, amilyen finomat még életemben nem ittam. S mire pislantottunk egyet, feloldódott a varázslat és visszakerültünk a mi világunkba. Mennyire örültünk neki! Ekkor kopogott be az anyukám:
– Lányok, a kedvenceteket sütöttem, finom édes-krémes rakott palacsintát.
– Ó, csak ezt ne! – vágtuk rá egyszerre fájdalmas arccal, hasunkat fogva.
Anyukám elkerekedett szemmel csodálkozva nézett ránk, mintha megbolondultunk volna, s a mai napig nem érti miért…
2017 Sárospatak