Tóth Ildikó: Fecskemese

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Nagyszüleim falun laktak, egy nagy, öreg házban. A háznak volt egy nagy fedett verandája, nagyon szerettem ott olvasgatni. Egyik délután alig vettem elő a könyvemet, arra figyeltem fel, hogy egy kicsi fecske libben a tornác eresze alá. Egy pillanat alatt körberepülte a fedett területet, és már el is illant, mintha ott sem lett volna. Kis idő múlva ketten tértek vissza. Körberöpültek, eltávolodtak, majd az udvar és a ház fölött köröztek egy kicsit. Mintha fel akarnák deríteni, jó-e, biztonságos-e ez a hely? A környéken van-e elég szúnyog, bogár és más finom fecskeeledel? Úgy látszik megfelelőnek találták a vidéket, mert másnap már hajnalban visszatértek. Újra körberepülték a terepet, majd megpihentek a ház mellett futó villanyoszlopsor drótján. Ficseregtek egy sort, hallgattak, nézelődtek, majd egymás felé fordulva csipogtak valamit:
– Mit szólsz, jó lesz ez a hely?
– Igen, azt hiszem. Nyugodt, csendes a környék, és az is fontos, hogy sok a bogár. Meg közel a patak, sár is van bőven. Láttam néhány alkalmas gyapjúcsomót az egyik bokron fennakadva. Tudod, a fészek bélésének valót. Emlékszem, mikor még gyerek voltam és a fészekben éltem a testvéreimmel, nagyon kellemes érzés volt a finom puha gyapjún kucorogni.
Még nézelődtek egy kicsit, én meg nem akartam elijeszteni őket, mozdulatlanul figyeltem, kíváncsi voltam, vajon mire határozzák el magukat? A fecskepár elrepült, bizonyára a közeli patak partjára, mert nem sokára visszatértek és csőröcskéjükben már ott volt az első adag fészekhez való. Nagyon szorgalmasan dolgoztak, egész nap hordták az egyik csöpp sarat a másik után. Estére már látszott munkájuk eredménye. A kis félgömb alakú fészek kezdett formát ölteni. Teltek a napok, a fészek majdnem elkészült, mikor megjelent egy csapat fecske. Azt hiszem, a rokonságuk jött látogatóba. A két kis házépítő megszeppenve hallgatta a rokonok véleményét:
– Hát ez nem lesz jó! Nem látjátok, hogy túl kicsire építettétek? Hogy fognak a tojáskák elférni? És miután megszületnek a gyerekek, hogy lesz? Ilyen szűk helyen nem fognak fejlődni!
Gondolom, ilyesmit mondhattak az öregebb fecskék, mert a fiatal fecskepár abbahagyta az építést és újabb fészek rakásába kezdett. Nagyon szívükre vehették az intelmet, mert másodszorra jóval nagyobb lett a fészek. Ahogy figyeltem őket, az volt az érzésem, hogy szegénykék ismét hibáznak, mert ezúttal túlságosan is nagyra építik. Úgy is volt. Teltek a napok, a két kis fecske nem győzte hordani az építőanyagot, és mégsem látszott, hogy haladnának a munkával. Az első fészek egy fél libatojáshoz hasonlított, ez a második meg lassan akkora kezdett lenni, mint egy fél sárgadinnye. Meg is történt a baj: egyik reggelre leszakadt a fészek fele. A kárvallott fecskepár siránkozva röpködött a letört darab és az épen maradt fészekrész között:
– Mi a csuda történt? Én nem értem! Pedig már majdnem elkészültünk! – Ilyeneket csipogtak egymásnak.
Siránkozásuk úgy látszik messzire elhallatszott, mert egyszer csak újra megjelentek a rokonok. Röpködtek, nézték a fészek megmaradt részét, és a leszakadt darabot, közben úgy csiviteltek, hogy hallgatni is rossz volt.
– Nahát, két ilyen élhetetlent! Hát nektek nincs szemmértéketek? Mit akartatok ebben a hodályban felnevelni? Talán struccot?
Így veszekedtek, kiabáltak, csúfolódtak egy ideig, a két kis bűnös felült a szokott pihenőjükre, a villanydrótra, és restelkedve hallgatta az intelmeket. A csivitelő társaság végre elrepült, az én fecskéim meg fáradtan, szomorúan gubbasztottak a dróton. Röpdösni sem volt kedvük. Azt hittem, végleg elmegy a kedvük a fészekrakástól. Nekem legalábbis elment volna. Sajnáltam őket nagyon, mert szorgalmasak voltak, csak azért nem sikerült jó fészket építeniük, mert nem volt meg a kellő tapasztalatuk. Szívesen elmagyaráztam volna ezt a csúfolódóknak. De fölöslegesen aggódtam. Amit én el akartam magyarázni, azt tudták az öreg fecskék nagyon jól. Kis idő múlva visszatért a csapat, ezúttal többen voltak. Letelepedtek a villanydrótra a két kis szomorkodó mellé, két öreg fecske pedig odarepült a rossz fészkekhez. Ők is megszemlélték, röpdöstek egy kicsit, halkan csivitelve megbeszélték a látottakat, majd elrepültek. A villanydróton ülő csapat ott maradt, és most már bíztatóan ficseregtek:
– Ne búsuljatok, butuskák! Elhoztuk nagyapót meg nagyanyót, hogy segítsenek. Meglátjátok, most minden rendben lesz!
Az öreg fecskepár visszajött és elkezdték sárpöttyökkel kipontozni a fészek körvonalát. Mikor ezzel készen voltak, elrepültek, útközben bizonyára odaszóltak a többinek:
– No, mi készen vagyunk, indulhat az fészeképítés! Segítsetek ti is, hogy minél előbb elkészüljenek!
És a két kis fecske vidáman látott neki újra a munkának. Az imént még csúfolódó csapat meg segített. Olyan sürgés-forgás volt aznap a veranda körül, hogy olyant még nem is láttam. Estére készen lett a fészek, a két kis fecske boldogan költözött bele. Igyekezniük kellett, mert a sok hiábavaló munka miatt elkéstek egy kicsit a tojáskák lerakásával, a költéssel. Az ifjú fecskemama miután lerakta a tojásokat, türelmesen kucorgott felettük, míg a teste melegétől kikeltek a kis fecskék, a fecskeapuka meg szorgalmasan hordta neki az ételt. Miután mindenik fióka megszületett, újra megjelent a rokonság. És segítettek táplálni a fiókákat, amelyek úgy fejlődtek, híztak a sok ételtől, hogy öröm volt nézni.
Mikor a kicsi fecskék már akkorák lettek, hogy elhagyhatták a fészket, akkor repülni tanította őket a rokonság. Mire vége lett a nyárnak, a későn költött kis fecskék is megerősödtek, vidáman cikáztak a levegőben. Akkor láttam őket utoljára, mikor ők is odaültek a vándorútra készülődő felnőttek mellé a villanydrótra:
– Isten veletek kis fecskék, jó utat – intettem nekik – ígérem, vigyázok a fészketekre és szeretettel várlak benneteket vissza. Remélem, jövőre majd újra találkozunk!

2016