Tari Csaba: Az életen túl

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Egy jeges éjszakán egy felfedező, aki leszakadt a csoportjától, akivel jött, egy régi kastélyra bukkant. A kastély kerítését marta a rozsda, kapuját rágta a szú, ablakai be voltak törve. Hirtelen egy hideg kéz érintette meg a felfedező vállát, a kéz érintése jeges volt és dermesztően csontos, a kutató megfordult és összeszorult a torka a látványtól. Egy aszott kezű, beesett arcú csuklyás alakot pillantott meg, aki ezt hörögte:
– Én vagyok a halál! A felfedező hátra hőkölt és futni akart, de lábaira béklyók tekeredtek, ahogy a halál a lábaira mutatott. Tarkóján komoly ütést érzett, majd elvesztette az eszméletét.
Amikor felébredt, nagy fényességet látott és fákat, illatos gyümölcsökkel. Pár perc múlva arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára meghalt és menyországban van. Ekkor egy lágy hang ütötte meg a fülét. Megfordult és az édesanyját látta maga előtt, akit két éve elvitt a járvány. Anyja intett neki és egy házba vezette, ahol egy nagy ódon tükör elé állította, majd ezt mondta:
– Ez a jövő…!
A felfedező a tükörben egy temetést látott, a koporsón az ő neve szerepelt.
– Látod? – kérdezte az anyja. Ezen a tükrön keresztül irányíthatod családunk sorsát. A felfedező elámult ezen az információn, és attól a naptól kezdve minden nap segítette a családját. Egyszer, amikor a tükörhöz indult, megállította az Ég királya és azt mondta neki, hogy visszaküldi őt a földre, de figyelmeztette, hogy nem fog emlékezni arra, hogy azelőtt már élt. Ezután suhintott egyet és a felfedező abban a minutumban kisdedként megszületett a földön. És tényleg, felnőtt korában sem emlékezett arra, amit az Ég királya elrendelt. Úgy élte földi életét, mint minden halandó.

2016