Kertész Marianna: Egy elfelejtett levél

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Már kész a leckém, meguzsonnáztam, és apa még nem ért haza a műhelyből. Kimegyek játszani.
Szép idő volt, hét ágra sütött a nap, még egy bárányfelhő sem volt az égen. Körbenéztem, vajon mit is csináljak. Ekkor megláttam egy lepkét, kergetni kezdtem, de a nagy rohanásban valami kiálló gyökérben elestem. Legalábbis azt hittem, gyökér. Mikor közelebbről megszemléltem, egy doboz sarkának tűnt.
– Ejnye, egy doboz a kert kellős közepén? – gondoltam magamban.
Nekiálltam kiásni. Tényleg doboz volt, még hozzá egy nagyon régi doboz. Próbáltam kinyitni, de az évek során berozsdásodott a lakat. Ki tudja, hány éve lehetett ott? Bevittem a ládikót a házba, és elkezdtem apa szerszámai között kutatni, hátha akad valami, amivel sikerül kinyitnom a ládát. Kis idő múlva találtam egy kalapácsot. Nagyot ütöttem a lakatra, szétesett, és a ládika ott állt nyitva előttem.
A dobozban csak egy régi levél volt. Én valami érdekesebbre számítottam, kicsit el is keseredtem. Kibontottam a levelet, és olvasni kezdtem. A papírja égetett szélű, barnás papír volt, kisgyerek írhatta, a kesze-kusza betűkből ítélve. Bár, még így is szebben írt, mint én!
Odáig jutottam a levél olvasásában, hogy : „A kakukkos óra”… de itt elszakadt a papír, majd ott folytatódott, hogy : „varázslatos…”. Misi – ez volt az aláírás a levélen.
Hmm, ezt nem értem! Ekkor eszembe jutott, hogy apa felvitte a padlásra a kakukkos órát, mert már rég nem járt szegény, meg ódivatú is volt.
Nem is olvastam tovább, gyorsan felszaladtam, és lehoztam az órát a nappaliba. Szépen megtörölgettem, felhúztam, és a falon talált szögre akasztottam.
Nagyon izgultam azon az éjszakán, mi fog történni. Vártam az éjfélt, és egyszer csak harangoztak! Egyszerre hevesebben kezdett verni a szívem, az óra kakukkolni kezdett, és megjelent a kis ajtóban egy kis fényes, izgő-mozgó lény… Megdörzsöltem a szemem, igazán az volt: egy tündér! A ládikában talált irományban az állt, hogy minden éjfélkor tündérek bújnak elő az órából.
A takaróm alá bújtam, de nem sokára mégis úrrá lett rajtam a kíváncsiság. Először azt hittem a szemem káprázik, mert ennél szebb lényt még sosem láttam, és amikor közelebbről megnéztem a tündér ikerként hasonlított anyámra! A következő tündér az én drága nagyikámra, és a harmadik a nagyapóra.
Anyám arcát négy évesen láttam utoljára, akkor papa azt mondta, hogy anya elutazott, nagyon messzire, de onnan mindig vigyázni fog rám. De azóta sem láttuk…
Ekkor a nagyapóformájú tündér hozzám repült, és megszólalt: „Kedves Unokám! Örülök, hogy megtaláltad a levelem. Olyan idős lehettem, mint te most, amikor megírtam, és azt reméltem, hogy az unokám találja majd meg. Ez az óra nem ám csak egy régi kakukkos, hanem varázsóra: amint látod, tündérek laknak benne. De ők nem egyszerű tündérek, hanem a kedves halottak szellemei.”
Ennél a mondatnál torkon ragadt a szomorúság: a halottak szellemei? Akkor ez azt jelenti, hogy a mama nem elutazott, hanem…??
Zokogni kezdtem, már nem hallottam nagyapa szavait. Hajnalodott, mire abba tudtam hagyni a sírást. Aztán már csak arra gondoltam, hogy nekem is tovább kell adnom a kakukkos óra titkát…Fogtam a tollat, papírt, és írni kezdtem…

2016