Hegedűs Dorina: Az ametiszt

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Egy kora őszi napon, amikor az iskola már befejeződött, hazafelé mentem az erdőn át. Már majdnem otthon voltam, amikor leültem megpihenni a kedvenc kis padomra, az erdő szélén. Egyszer csak megláttam sok-sok pici világító pöttyöt a levegőben.
– Biztos szentjánosbogarak – gondoltam magamban és elkezdtem követni őket. A hold már fent járt az égen, de én még mindig haladtam a világító bogarak után. Ahogy mentem, mendegéltem, egyszer csak eltűntek a fák között. Tanácstalanul álltam ott, mert nem tudtam a visszafelé vezető utat.
– Eltévedtem – futott át a gondolat a fejemben.
Ekkor meghallottam egy halkan csilingelő hangot, amit követni kezdtem. Egy gyönyörű réten találtam magam, ahol megláttam két angyalt. Először azt hittem, csak képzelődőm. Gyönyörű, hosszú fehér ruhájuk világított a sötétben. Azt mondták nekem:
– Mi az Őrangyalaid vagyunk, és az a feladtunk, hogy megvédjünk és segítsünk téged. Azt tanácsoljuk, ne félj semmitől! – majd ahogy jöttek, úgy el is tűntek egy pillanat alatt.
– Ne menjetek el! – kiabáltam utánuk, de hiába.
Ahogy mentem tovább, az erdő mélyén megpillantottam egy kis fényt. Úgy gondoltam, oda merészkedem, hiszen az angyalok azt tanácsolták, hogy ne féljek semmitől. Egy kis házikót pillantottam meg párás ablakokkal. A kezemmel letöröltem a párát és bekukucskáltam az ablakon. Egy idős hölgy ült a kandallója mellett, egy sálat kötött, és úgy hallatszott mintha dudorászott volna egy kis dalt.
Bekopogtam, mivel nagyon hideg volt és későre is járt már. Az idős hölgy ajtót nyitott és csodálkozva kérdezte, mi történt velem. Elmeséltem, hogyan kerültem ide, és hogy nagyon haza szeretnék menni.
Az idős hölgy betessékelt, megkínált egy forró kakaóval, majd elkezdett mesélni egy különleges történetet egy ametisztről, amit egy gonosz vadász őriz egy faházban az erdő közepén. Azt is mesélte, hogy még senki nem járt ott szerencsével.
Nagyon izgalmasnak találtam a történetet, teljesen beleképzeltem magam és egyszeriben, hipp–-hopp, valahogyan ott találtam magam, a gonosz vadász faházában. Elkezdtem keresni az Ametisztet. Megnéztem mindenhol, polcokon, fiókokban, szőnyeg alatt, de sehol sem találtam. Ekkor hirtelen ismerős hangot hallottam.
– A legfelső tégla mögött keresd – mondta az egyik őrangyal.
Úgy megörültem, hogy azonnal felmásztam a polc tetejére, de nem értem el a téglát, ami mögött, azt hittem, hogy az ametiszt van. Annyira nyújtózkodtam, hogy leestem a polcról a földre. Beütöttem minden egyes porcikámat. De a fájdalomra nem volt időm, mert a vadász meghallotta, hogy valaki van a szobában, és bejött. Gyorsan elbújtam egy szekrény mögé. Nagyon féltem, a szívem hevesen dobogott. Hallottam, ahogy a vadász léptei közelednek felém, de ekkor megláttam egy csillogó tárgyat.
– Biztos az ametiszt – gondoltam magamban. Talán rosszul értettem, amit az angyal mondott. Próbáltam utána nyúlni, de nem értem el.
– Ki van a házamban? – kiabálta a vadász.
Nyújtózkodtam, de csak a kisujjam hegyével tudtam hozzáérni a kőhöz.
– Gyere elő, mert úgy is elkaplak! – ordította a vadász.
Hallottam, ahogy egyre közelebb jön. Még jobban kinyújtottam a kezem, amikor is éreztem, hogy a vadász felém nyúl.
– Megvagy! – szólt megkönnyebbülve az anyukám. . Hála Istennek, hogy megtaláltalak, már úgy aggódtunk. Elaludtál a padon, biztos fárasztó napod lehet a Szabó Magda iskolában.
– Milyen kalandos álom volt – gondoltam.
Majd benyúltam a zsebembe, hogy kivegyek egy zsebkendőt, és hirtelen egy kemény dolgot éreztem. Az ametisztet tapintottam meg!
– Ez vajon álom volt, vagy csoda történt?

2016