Vizi Borbála Eszter: A Felhőfaragó

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

A parkban minden reggel egyforma volt.
Az őszülő, idős hölgy mindennap kicsoszogott az emeletes házak gyűrűjében lévő kisparkba és leült egy árnyékos fa alá kötögetni. Kötögetett és egy kislányt figyelt. A kislánynak két tömött copfja volt és rengeteg szeplője. És minden nap mást játszott. Hol felkapaszkodott a várba és azt képzelte, hogy ő egy királylány, hol fára mászott és zengve azt kiabálta, hogy „Föld a láthatáron!” Az idős hölgy szerette nézni a kislányt, kissé magára emlékeztette, a régi, gyermeki magára. Egykor ő is volt fiatal, és ő is szeretett játszani.
A park állandó vendégének ma sem kellett csalódnia, a kislány, mint minden reggel, most is megjelent. Fiatal arcán széles mosollyal, piros ruhácskájának szélét gyűrögetve érkezett meg a parkba. Ám ezúttal nem énekelt vagy táncolt, mint máskor, hanem körülnézett és lefeküdt a selymes fűbe. A hölgy érdeklődve nézte a gyermeket, még kötését is félrerakta. A kislány pedig csak feküdt a fűben és süttette magát a nyár utolsó napsugaraival. Aztán egyszer csak, mint aki mély álomból ébredt, kinyitotta a szemét, és fölnézett az égre. A kötögető hölgy is követte a tekintetét. Az ég tiszta volt, égszínkék, csak egy-két bárányfelhő úszott rajta. A gyermek kissé jobbra billentette a fejét és elgondolkodva nézte az eget. Még a szemöldökét is összehúzta. Aztán egyik pillanatról a másikra a homloka kisimult és olyan gyönyörűen kezdett el kacagni, ahogy csak a gyermekek tudnak. A hölgy egyre nagyobb érdeklődéssel figyelte.”Mit láthat, ami ennyire mulatságos?” A kislány közben felemelte az egyik kezét és, mint aki egy mintát követ, elkezdett rajzolni a levegőbe. A hölgy csodálkozva leste. Ekkor a kislány elragadtatva kiáltott fel:
– De gyönyörű!
Abban a pillanatban egy kisfiú hangján jött a válasz:
– Örülök, hogy tetszik!
A kislány meglepetten könyökölt fel.
– Bocsáss meg, de nem értem!
A kisfiú arcára erre rakoncátlan mosoly libbent:
– Örülök, hogy tetszik, amit csináltam!
A kislány szeme erre még jobban elkerekedett, és fiatal arcára gondterhelt ráncok futottak.
– Nem értem. Mit csináltál?
A kisfiú erre még szélesebben mosolygott, és égkék szeme büszkén csillogott.
– Hát a bárányfelhőket! – mondta, mintha mi sem volna természetesebb. Látva a kislány értetlen arcát, gyorsan tovább magyarázott:
– Bocsi, de még be sem mutatkoztam! Krisz vagyok, a Felhőfaragó! – és kis kezét formálisan előre nyújtotta. Erre a kislány szemében megértés csillant és felpattant. Büszkén kihúzta magát, mosolyogva előre nyújtotta a kezét:
– Lucy vagyok, hivatásos … hm … Felhőnézegető! – és megrázta Krisz felé nyújtott kezét.
– Mondd Krisz, miért lisztes a kezed?
A kisfiú erre vidáman elmosolyodott:
– Ez nem liszt, hanem felhőpor!
Lucy csodálkozva nézett rá:
– És az micsoda?
A kisfiú láthatólag élvezte, hogy beszélhet:
– Tudod, nagyon sok munka ám, hogy ilyen bidres-bodrosak legyenek a bárányfelhők. Sokat kell belőlük faragni.
A kislány ámulva hallgatta a kisfiú csengő hangját, és félve szólt közbe, nehogy tudatlansága sértse a Felhőfaragót.
– Azt hogy csinálod?
A kisfiú erre belenyúlt kertésznadrágja hatalmas zsebébe és rengeteg furcsa holmit húzott elő.
– Ez itt a bárányfelhő-csippentő. Tudod, egyes fiatalabb felhőcskék nagyon sokat izegnek–mozognak, s úgy nehéz lenne őket kifaragni.
A kislány áhítatosan nézte a fiút és csak úgy itta a szavait!
– Ez itt pedig – folytatta a fiú – a bárányfelhő-faragó! Ugyanis, én csak bárányfelhőket faragok. Gondolj bele, milyen furcsa lenne, ha a viharfelhőket is én faragnám! Még a végén az összes bidres-bodros lenne!
A kislány egyetértően bólogatott. A délelőtt maradékát önfeledt játékkal töltötték.
Azután az óra elütötte a delet, és a kislánynak haza kellett mennie. A kisfiú erre elszontyolodott:
– De azért holnap újra kijössz?
A kislány bőszen bólogatott:
– Hát persze! – és már futott is. Aztán megtorpant és visszafordult:
– Krisz!
A mélabús kisfiú boldogan nézett föl.
– Szeretnék adni neked valamit! – mondta a kislány, és már bogozta is ki egyik fonatából a piros szalagot. Miután sikerült neki, óvatosan rákötötte a kisfiú, felé tartott csuklójára.
– Így ni! Most már hivatalosan is barátok vagyunk!
A kisfiú szeme felcsillant, és félénken megkérdezte:
– Örökre?
Lucy határozottan bólintott:
– Örökre!
A kislány elindult haza. A kötögető hölgy csodálkozva nézte. „Vajon kivel beszélgetett és játszott egész délelőtt? És hova tűnt hajából az egyik szalag?” Végül jólneveltségével szemben kíváncsisága győzött és a lány után kiáltott:
– Kislány, – Lucy érdeklődve fordult vissza – kivel játszottál egész délelőtt?
A lány szeme elkerekedett:
– Hát a Felhőfaragóval!
Látva a hölgy értetlenkedését, az égre mutatott:
– Ott áll a felhő tetején! Még integet is!
A hölgy kétkedve nézett az égre és meglepetten tapasztalta, hogy a legbidresebb-bodrosabb bárányfelhő tetején ott áll egy kisfiú, és békésen integet, csuklóján pedig ott van a kislány piros szalagja.
Lucy érdeklődve fordult a hölgyhöz:
– Most már a néni is látja?
A hölgy szemébe könny gyűlt és elfúló hangon válaszolt:
– Igen, most már én is látom!
És a mondat végére, mint egy pont, lecsurrant egy könnycsepp.
Az öröm könnye, hiszen lélekben újra gyerek lehetett!