Tari Izabella: Szarvasok

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Agancs a réten legelészett. A szarva, mint egy fenséges korona díszelgett a fején, sudár fejét magasan tartotta, erős lábaival állt a földön. Mellette feküdt felesége, Hélia, aki éppen a két kis őzikét nyalogatta. Fenséges és Mirámisz, a kis gidák, bukdácsolva elindultak a mezőn. Az anyjuk és az apjuk figyelemmel kísérték minden lépésüket, nem engedték, hogy eltűnjenek a látókörükből. Az erdő békés volt, semmi sem zavarhatta volna meg a szarvascsordát. Villám, a csoport alvezére odament Agancshoz, és számonkérően odafordult hozzá:
– Szerintem nem kéne ennyi időt a családoddal töltened, Marcesz és Dalorino, a hírszerzők azt mondták, hogy látták az Embert az erdő szélén, és éppen ide tartott.
– Esetleg bíznom kéne bennük? A múltkor azt mondták, hogy kihaltak a madarak az erdő nyugati oldalán, azelőtt meg, hogy az Ember gátat épített, és nem lesz víz az egész környéken. Azt már nem! Amíg én vagyok a főnök, nem lesz csalás és hazugság! Egyébként a két fiatal gyermekemnek kell majd átvennie a trónt, és nem neked!
– Nem ezt mondtam felség, csak annyit, hogy jobb lenne, ha figyelmeztetnéd a csapatot, mivel rajtad kívül még Algirusz családja is itt van, ráadásul az ő fiuk még meg sem született. Jobb lenne, ha odébb mennénk, mondjuk az erdő másik oldalára.
– Igazad lehet, még maradunk egy kicsit, de kérlek, készítsd föl a csordát az indulásra. Ne legelésszenek tovább, szedjék össze a gidákat. A menekülési terv legyen világos mindenki számára!
– Ahogy akarod, de..
Ám Villám szava elakadt, mert egy puskalövés dörrent el. Hélia a két kisgyerekét magához rántva próbálta behúzni őket a biztonságot jelentő erdőbe, míg a férje és az alvezér meg a többi erős szarvasok próbálták visszatartani az embereket. A golyók repültek, őzek jajdultak föl, majd hallgattak el örökre. Algirusz hirtelen összecsuklott, de feleségét még éppen sikerült elvinnie a biztonságos menedékbe. Agancs szeme tűzben lobogott, Héliát figyelte, aki már majdnem átért a folyó túlsó oldalára, amikor egy ember megcélozta. A vezér nem gondolkodott, pontosan tudta, mit kell tennie. Felugrott, és a golyó útjába állt. Megnyílt előtte a másvilág szépsége és ragyogása, aztán minden elsötétült előtte, és már sosem lett újra világos.
Villám, látva az eseményeket, Héliához rohant és elvitte a búvóhelyre.
– A gyerekek! Hova lettek?
– Itt vannak, de most nyugodj meg, és maradj itt!
Azzal otthagyta. Az Ember közben meghátrált, és kezdett elcsitulni a puskadörgés. Sérült és vérző állatok még utolsó erőikkel segítettek a félholtak vagy a halottak elhordásában, miközben a kisebb mókusok bekötözték a sebeket. Villám megnézte Algiruszt, akit most láttak el az egerek.
– Jól vagy?
– Már igen, azt hiszem, a feleségemet Héliával együtt átvitték a tisztásra, és ott védik őket.
Villám otthagyta Algiruszt, és elindult megnézni Agancs sírját. A látvány nem volt annyira borzalmas, mert már a koporsóban látta a nagy vezért.
– Ha hallgatott volna rám, akkor most nem lenne itt! Milyen kár, pedig nagyon magasztos és dicső királyunk volt. Most vajon ki veszi át a helyét? A gyermekei még túl kicsik, ráadásul senkit nem nevezett ki arra az esetre, ha netán meghalna.
– Villám! A nyugati oldalról üzenetet kaptam. Egy ideig szabad a menekülés útja, ha esetleg elindulnánk, két nap múlva magunk mögött tudnánk hagyni a vidéket és az embereket. Vagy még meg akarjuk talán várni, míg az Ember új erővel visszatér? – kérdezte Dalorino.
– Nem. Azt hiszem, indulnunk kell most. Szedjétek össze a gyerekeket és az ünőket, hajnalban útra kelünk. A sebesülteket a vaddisznók kísérjék át már most. A temetést elhalasztjuk. A halottainkat helyezzétek biztonságba. Én még megnézem Héliát.
Ezután otthagyta szarvas barátját. Villám sebesen vágtatott át az erdőn, míg elért a tisztásra.
– Hélia, a férjed sajnos eltávozott a mi világunkból.
– Neeeeeeeem!
– Ne aggódj, nem lesz baj. Most nyugodj meg és gyűjts erőt, mert új hazába megyünk!
– Kérlek, nekem ez az otthonom, én itt maradok a férjemmel, mármint a sírjánál, és megvárom, amíg az emberek eljönnek értem.
– Rendben, ahogy akarod, de a gidáidat elviszem magammal, és felnevelem őket! Ez nem kérdés, Agancs is így akarta volna – azzal elhagyta a tisztást.
Hajnalban a törzs elindult, és meg sem állt a határig. Villám a felkelő napnál visszanézett, és rájött, a szarvasoknak sosem lesz több királyuk, mert az állatok, legyenek bárhol, bármikor, bármilyen helyzetben, de szabadok.