Babirák Dorina: Gyerekszemmel

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Dorina vagyok, 11 éves diák. Nagyon szeretem a családom, de néha nem értem őket.
Nem értem például az öcsémet, hogy miért sír, ha anya már megetette és tisztába tette. Vajon én is ilyen voltam? Szüleimet sem értem. Miért tiltanak meg olyan dolgokat, amiket már ők is megtettek gyerekkorukban?
Miért nem mehetek le 5 óra után sétálni a barátaimmal, amikor nekik fél 8-kor kellett hazamenniük? Miért nem mászhatok fára, amikor ők egész nap ott csüngtek, mint a majmok? Miért nem tudják az összes matek feladatra a válasz, amikor ők ezt már egyszer állítólag megtanulták? Miért van az, hogyha megtiltanak valamit, azt mondják, hogy ezt az én érdekemben teszik, mikor ezt ők sem hitték el a szüleiknek? És folyamatosan csak ezt hallom:
„Menj fürödni, mossál fogat, pakolj be, fogadj szót! Csináld meg a leckét, tanuljál!” Pedig magamtól is tudnám, hogy mikor tanuljak meg, hogy mikor menjek fürödni, mikor mossak fogat és mikor pakoljak be. Azt is tudom, hogy mikor tanuljak, és mikor csináljam meg a leckét. Nehéz az élet, az biztos!
Apa ehet este csokit, de én nem ihatok kakaót fél 9 után. Dani fenn lehet 11-ig, de én aludjak el 9-kor, pedig ő a kisebb, 5 hónapos.
Na és a nagyszüleim? Mindig okítanak, közben ők rontották el a szüleimet!
Vagy lehet, hogy felnőttek? Vagy lehet, hogy csak féltenek? De majd ha én nagy leszek, megengedem a gyerekemnek, hogy 5 óra után lemenjen sétálni, megengedem, hogy fára másszon és segítek neki a matekban, ha valamit nem ért.
De lehet, hogy felnőtt szemmel másabb az élet?