Regula Anna: A fodrászkellékek

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Liza nem először járt nagyszülei padlásán. Ott mindig talált valami érdekeset, amivel órákig eljátszogathatott. Többek között egy régi porcelánfejű babát, ami egy ládában feküdt rengeteg babaruha és masni között. Napokig játszott vele a múlt nyáron, aztán sajnos leejtette, aminek következtében a baba arcát apró hajszálrepedések csúfították el, úgyhogy Liza inkább visszatette a ruhák közé. Talált egy zacskónyi üveggolyót is. Ez azért tetszett neki, mert minden egyes golyó más-más színű és méretű volt, sőt akadt köztük olyan is, amin apró csíkok futottak végig.
A padlás egészen nagy volt telepakolva régi székekkel; egy kopott, poros tükrű fésülködőasztallal; egy szakadozott kárpitú kanapéval és három hozzáillő karosszékkel; ezeken kívül pedig sok-sok bőrönddel és ládával. A padláson volt még két ablak is, mindkettő színes üvegcserepekből összeragasztgatva, amik által a fény érdekes, színes mintákat vetített a bútorokra.
Liza most is, mint mindig alaposan megszemlélte aznapi szerzeményeit: egy háromkerekű kisautót és egy képeskönyvet a növények magánéletéről, amit valami érdekes vezetéknevű Dávid írt. A kislány nem volt megelégedve. „Biztos van itt még más is, csak nem vagyok elég figyelmes” mormolta magában. Körülnézett, és ahogy a fejét forgatta (persze csak kicsit, mert már egészen kicsi kora óta tudta, hogy csak a baglyok képesek háromszázhatvan fokban elforgatni a fejüket, és ezzel inkább nem is kísérletezett) meglátott valami barnát a kanapé alatt. Odasietett és letérdelt. Egy bőrönd volt. Éppen ki akarta húzni, mikor hangokat hallott a bőrönd irányából. Hallgatózni kezdett.
– Sanyi, szállj le rólam légy szíves, összenyomod a sörtéimet! – hallatszott egy vékonyka női hang.
– Kata, ne nyavalyogj már, te is tudod, hogy milyen nehéz nekem, hogy a mesterünk vízzel hígítva hagyott itt – mondta a másik hang sírósan.
– Elek, segíts, kérlek! – mondta a Kata névhez tartozó hang.
– Drágám, látod, hogy nem tudok – szólt egy harmadik hang (valószínűleg Elek). – Ottó itt fekszik rajtam. Ottó, ha megtennéd, hogy leszállsz rólam…
– Leszállnék én nagyon szívesen kedves barátom, de mint látod, Zoli elfoglalja a fél – mondta egy újabb rekedtes hang.
– Bocsánat – szólt valaki orrhangon. – De teljesen vízköves vagyok, és nem tudok megmozdulni se!
– Igen, az feltűnt – mondta egy Katáétól vékonyabb hang. – Évek óta rajtam fekszik!
– Emőke, akkor én mit mondjak? – csattan föl egy eddig nem hallatott hang.
Liza nem bírta tovább a kíváncsiskodást, úgyhogy kihúzta a bőröndöt a kanapé alól. A hangok sikongattak, kiabáltak, majd egyhangúlag megegyeztek, hogy földrengés van. Liza kinyitotta a bőröndöt, és ijedtében felsikkantott, mikor meglátta, hogy egy hajkefe, egy fésű, egy samponos flakon, egy olló, egy zuhanyrózsa, egy fodrászecset és egy fodrászköpeny pislogott vissza rá.
– Ez egy ember? – suttogta a hajkefe.
– Igen, de azt hiszem, még nem fejlődött ki teljesen – súgta a fésű. – Mutatkozzunk be neki. Szervusz, Kisember! Lenni Fésű Elek. Neked is lenni neved? Beszélni magyarul?
– Szerintetek megkukult? – kérdezte az olló, mire a kislány szeme még nagyobbra kerekedett.
– Ti tudtok beszélni? – kérdezte Liza.
– Azt kérdezi, tudunk-e beszélni! – nevet föl az ecset. – Hát hogyne tudnánk?
Liza vagyok – mondta a kislány a fésűhöz fordulva. – És igen. Beszélek magyarul.
– Hát ez pompás! – örült meg a fésű. – Ő itt mellettem Kefe Kata, a feleségem. Ott rajta fekszik Sampon Sanyi (bár csak félig, mert fel van hígítva). A rozsdás olló, aki rajtam fekszik Olló Ottó. Mellettünk itt van még Zuhany Zoli, alatta pedig Ecset Emőke. És legeslegalul, valahol a bőröndünk alján ott van Köpeny Kázmér is.
– Örülök – bólintott a kislány. – Mióta vagytok ide bezárva?
– Évszázadok óta! – mondta hisztérikusan Emőke.
– Két éve – forgatta a szemét Fésű Elek.
– Sokáig fogsz még bámulni minket, vagy kiszedsz végre ebből a büdös bőröndből? – kérdezte az ecset.
Liza egyesével mindegyik fodrászkelléket kiemelte a bőröndből, és letörölte, megtisztogatta őket. Meglepődve tapasztalta, hogy úgy tudnak járni, mint ő maga.
– Köszönjük Liza! – mondták egyszerre.
– Azt hiszem, megérdemelne valamiféle… jutalmat – mondta Fésű Elek társainak. – Már ha értitek, mire gondolok.
– Ami azt illeti, tényleg elég kis… csapzott – mondta a fodrászecset.
– Nem csapzottnak mondanám. Inkább kócosnak.
– Jó, mondjátok úgy, ahogy akarjátok – szólt közbe Sampon Sanyi. – A lényeg az, hogy egy jó kis hajmosás elkelne neki.
– Így van – bólintott Elek. – Liza, megtennéd, hogy helyet foglalsz?
– De hát ez egy padlás – értetlenkedett a kislány.
– És egyben fodrászszalon. Figyelj csak!
A fodrászkellékek lerántottak néhány bútorról egy-egy leplet, és Liza előtt kezdett kirajzolódni egy fodrászszalon. Előkerült egy fodrászszék, egy nagy, régi hajszárító és egy olyan kádszerűség, amibe a hajunkat mossák a fodrászok.
Liza beült a kád mellé a fodrászköpenyt magára terítve. A (valamilyen csoda folytán már egyáltalán nem vízköves) zuhany és a sampon megmosták a haját, majd megszárították azt. A kislány átült a fodrászszékbe, ahol a hajkefe és a fésű együttes erővel kifésülték a kócos haját, az olló pedig egyenesre vágta a végét. Végül pedig az ecset lesöprögette róla a levágott hajat. – Örülök, hogy találkoztam veletek – állt föl Liza. – De azt hiszem, hogy most már mennem kéne. Sziasztok!
Utoljára végignézett az őt büszkén méregető fodrászkellékeken, majd leszaladt a padlásról.
– Szia, kicsim! – köszönt neki az anyja. – Siessünk, a fodrász már vár ránk!
A kislány szélesen elmosolyodott, fölpillantott a padlás irányába, majd követte az anyját.
– Tudtad, hogy a fodrászkellékek tudnak beszélni? – fogta meg a nő kezét.
– Ne beszélj butaságokat – mosolygott rá az anyja.
– Én? Én soha – mosolyogott vissza a kislány.

2016