Vlajk Johanna Melinda: A tizenkét tündér

Gratulálunk, bekerültél a mesekönyvbe!

Sziasztok, Lilla vagyok a legkisebb nyártündér, a két nővéremmel élek együtt a tomboló nyár földjén. Itt nagyon meleg van, és nagyon sok a dolgunk, hiszen ez az esztendő legmozgalmasabb, legvidámabb időszaka.
Egy szép napsütéses, kora tavaszi napon a tavasztündérek virágokat festettek, mi nyártündérek illatport készítettünk. Kikapcsolódásként én az egyszarvúmmal sétáltam, aki meghallott valami fura hangot és ijedtében elszaladt a rét felé. Utána repültem, hogy megkeressem, de nem találtam sehol. Egyszer csak azon vettem észe magam, hogy a rét egy ismeretlen sarkában vagyok, távol az otthonomtól. Így hát előre vettem az irányt, de kis idő múlva az időjárás hirtelen hidegre fordult és a téltündérek házánál kötöttem ki. Ők éppen hópihéket fújtak. Segítségüket kértem, hogy nem láttak-e erre egy egyszarvút, és mutassák meg a hazavezető utat. Kérdésemre mind különböző választ fújt. Először a legidősebb szólt hozzám:
– Javaslom, menj tovább egyenesen a tavasztündérekhez, ők tudni fogják, merre van a te évszakod!
A középső téltündér így szólt:
– Menj balra a Tündérkirálynőhöz, ő majd tudni fogja az utat!
A legkisebb téltündér ezt mondta:
– Menj jobbra az ősztündérekhez, ők útbaigazíthatnak!
Úgy döntöttem, hogy a legkisebb téltündér szavát fogadom meg, így hát az ősztündérek felé repültem. Egyszer csak egy szakadékhoz érkeztem, mely felett át akartam repülni, de mintha egy láthatatlan fal nem engedett volna, megdermedtek a szárnyaim. Ekkor vettem észre a közelben a szakadékon átívelő hidat, melyet két hatalmas troll őrzött. A trollok felkacagtak:
– Te nem tudod, hogy a szakadék felett megszűnik a tündérek varázsereje? Csak a mi segítségünkkel juthatsz át a túloldalra.
Felajánlották, hogy átengednek a hídon, de cserébe tündérport kérnek, mely segít nekik repülni, hogy varázsbogyókat gyűjthessenek a réten. A tündérporért cserébe ők át is engedtek a hídon, így már közelebb jutottam az ősztündérekhez.
Az ősztündérek éppen leveleket festettek a saját évszakjukhoz.
Megkérdeztem tőlük, nem járt-e erre az egyszarvúm, erre kórusban így feleltek:
– Mi most nem érünk rá. Sok dolgunk van!
De a középső ősztündér megsajnált és azt mondta:
– Sajnos nem láttuk őt.
Teljesen elveszettnek érzetem magam, hogy egyetlen évszaktündér sem találkozott az egyszarvúmmal, ezért már csak haza szerettem volna jutni a nővéreimhez. Megkértem hát a középső ősztündért, segítsen legalább útbaigazítással.
– Menj egyenesen az úton és nemsoká ott lesz a te évszakod!
Repültem hát tovább. Egyszer csak egy hatalmas tóhoz értem, – akármerre néztem, mindenhol csak vizet láttam, – melyben sellők lubickoltak jókedvűen. Ekkorra már annyira elfogyott az erőm a hosszú repüléstől és a szomorúságtól, hogy nem bírtam volna átrepülni a hatalmas tó felett. Mivel nagyon szimpatikusak volta,k ezért bátran fordultam hozzájuk segítségért.
– Tudnátok nekem segíteni eljutni a tomboló nyár földjére?
Elmeséltem nekik, hogy jutottam hozzájuk, és nagyon megsajnáltak. Egy kagylóban különös kék színű varázsport kaptam tőlük. Azt mondták, hogy szórjam a lábaimra és ugorjak a vízbe, melytől hirtelen sellővé változtam. A sellők megkértek, hogy mivel most már én is tudok úszni, kövessem őket. Nehezen tudtam tartania a tempót a sellők gyors úszásával, már nagyon fáradt voltam és azt hittem, hogy nem bírom tovább, amikor egyszer csak megláttam a túlsó partot, az én évszakom határát. Partot érve búcsúzóul így szóltam hozzájuk:
– Nagyon köszönöm nektek, hogy segítettetek, ezért szeretnék adni nektek egy üvegcsét hálám jeléül, mely tele van napsugárral. Ha szeretnétek velem találkozni, csak nyissátok ki az üveget, és a belőle kiáramló napsugár elvezet hozzám.
Megint a lábaimra szórtam a sellőktől kapott maradék varázsport és visszaváltoztam tündérré.
Az ismerős illatoktól új erőre kapván, elindultam a gyönyörű nyári virágokkal övezett hazavezető úton. Nagyon örültem, mikor egyszer csak megláttam az otthonomat. A két nővérem elkeseredetten ült az asztalnál, de mikor megláttak, annyira megörültek nekem, hogy összefonódva hárman köre-körbe repültünk.
A nővéreim azt mondták:
– Ünnepeljük meg a hazatérésedet, rendezzünk egy bált!
A rendezvényre meghívták a többi évszak tündéreit is. A tavasztündérek szép virágkoszorúkat készítettek nekem, melyet én hálásan fogadtam. Az ősztündérek dallal, a téltündérek tánccal kedveskedtek nekem. Elmeséltem, hogy milyen kalandokban vettem rész az egyszarvúm keresése közben. A nővéreim csak most aggódtak igazán, hogy én milyen messze kóboroltam az évszakunktól. De én megnyugtattam őket, mindvégig éreztem, hogy végül úgyis hazatalálok.
Miután elmeséltem, hogy mi történt velem, megkértem a nővéreimet, segítsenek megkeresni az egyszarvúmat, aki már nagyon hiányzott nekem. Valamennyi évszaktündér felajánlotta a segítségét a keresésben.
Egyszer csak megjelent a Tündérkirálynő, melyen mindenki nagyon meglepődött, mi járatban lehet erre. A királynő kedvesen fordult felém:
– Tiéd ez az egyszarvú, kicsi Lilla?
Az egyszarvúm látván nagyon megörültem, és rögtön odarepültem hozzá megölelni. Végül a Tündérkirálynő és az imádott egyszarvúm is velünk együtt szórakozott a bálban.
Hát ez volt az én kis kalandom története. Itt a vége, repülj véle!

2016

Itt tudsz kommentelni

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.